A hazai hadkiegészítési rendszer, a tartalékosok kérdése, illetve a többi, ezekkel kapcsolatos topik elég régóta visszatérő témája a Lemilblognak. Sokan, számos alkalommal kifejtették már véleményüket arról, hogy hogyan működik mindez Magyarországon, s főleg arról, hogy – szerintük – hogyan kellene működnie.
Nos, a mai vendégposzt talán segít egy kicsit jobban eligazodni ebben a néha rázós, ugyanakkor kétségkívül fontos kérdésben: hk417 kolléga (és régi olvasó) most betekintést nyújt a dániai tartalékos („hátországi”) haderő hétköznapjaiba. Mint mindig, véleményeket, kommenteket szívesen látunk.
Először talán néhány szó magamról: hk417 nick alatt írogatok mindenféle idióta és kevésbé idióta hozzászólást netszerte. Lassan nyolcadik éve élek Dániában, de előtte is kalandozgattam erre-arra. Mivel jelentősnek mondható katonai és kisrészben ”egyéb” rendvédelmi múltat mondhatok magaménak, az idén elérkezettnek láttam az időt, hogy a teljes integrálódás jegyében fegyverrel is szolgáljam az országot, ahol élek. Más ”frivillig” (önkéntes) tevékenység, amit tényleg szeretnék is csinálni, nem nagyon jutott eszembe, márpedig itt nagyon nagy hagyományai vannak ennek. Állítólag az aktív korú lakosság több mint fele foglalkozik valamivel: öregeket látogat, gyerekekkel foglalkozik, szervez valamit, vagyis ezer dologgal tesznek a közösségért, csak úgy, ingyen. Akik ismernek, röhögőgörcsöt kapnának, ha valami hasonlóval álltam volna elő és bevallom, ezek közül engem egyik sem hoz lázba. Na meg a kihívás! Egy dolog bekerülni egy szociális otthont segítő civil szervezetbe, de egészen más dolog egy állam fegyveres erejébe – ezt szerintem a Lemilblog olvasói is pontosan így érzik!
Tehát hosszas megfontolás után idén júniusban kitöltöttem az előzetes felmérő tesztet a Hjemmeværnet honlapján – gondoltam, legfeljebb majd nem történik semmi. Mondjuk mivel nem vagyok dán, nem is adta meg a rendszer a ”zöld” jelet, csak a ”sárga” szintre voltam jó, ami a magyarázat szerint további vizsgálatot tesz szükségessé a Hjv. részéről. Magamban már le is írtam a dolgot, hiszen bár mindennel rendelkezem a tagsághoz, nem biztos, hogy kell nekik a külföldi. Ezzel szemben – hatalmas meglepetésemre – a harmadik napon felhívott az aalborgi regionális (Nordjylland-Vendsyssel) parancsnokság toborzótisztje és egy telefonos interjú keretein belül megbeszéltük, hogy igen, mehetek, szívesen látnak és döntsek hova szeretnék kerülni. De főleg arra volt kíváncsi, tényleg komolyan gondolom-e, vagy csak úgy viccből töltöttem ki a tesztet, mint oly sokan manapság? Miután tisztáztuk, hogy igen, szeretnék és mivel amúgy ”könnyűlövész” lennék, mindenképpen a szárzföldi haderőhöz és lövésznek mennék.
A hölgy (szinte 100%, hogy szőke) elmondta, hogy augusztusban fog keresni a frederikshavni század parancsnoka, mert akkor tudnak az új jelentkezőkkel foglalkozni a szabadságolások miatt. Ha minden jól megy, tehát befogad a század és az OPK. is rábólint, akkor ott fogok szolgálni. Frederikshavn a lakhelyemhez közel (alig 9 km-re) eső város, amolyan járási székhely és a Hjv. 5 ágából 3 érhető el: a szárazföldi erők egy százada, a tengerészet egy egysége (velük egy bázison osztozunk) és a rendőrség egyik alakulata. Nálunk a légierő és az úgynevezett ”Virksomhedshjemmeværnet” nem képviseli magát.
A Virksomhedshjemmeværnet a Hjv-nek az az ága, ami kifejezetten az ország stratégiailag fontos ipari, hírközlési, közlekedési létesítményeire vigyáz, azokat őrzi és védi, vagyis egyfajta kritikus infrastruktúra-védelmi nemzeti gárda.
Aztán az ember tényleg fel is hívott és augusztus 7-re beszéltünk meg találkozót az akkori helyi központban, hogy a tényleges interjút megejtsük és ha úgy alakul, akkor a ”valódi” jelentkezést is lezavarjuk, mert ez utóbbi bizony szigorúan papír-alapon, kézzel kitöltve történik! De ha vannak nálam a katonai szolgálatot igazoló okmányok, azokat is vigyem. Mondom neki, hogy alig van valamim, azok is inkább az ENSZ-től és egyéb külföldi szervezetektől, de ezek legalább angolul vannak. Otthonról jóformán csak a tiszthelyettesképző bizonyítvány (IM BV, biztonsági szak) és fényképek vannak, a beszerzés ráadásul hónapokba telhet, de megemlítettem, hogy NATO tagország és a PET (a dán gumitalpú társaság, akik nyilván már ekkor rajta voltak az ügyön) szerintem minden további nélkül megkaphatja az egész aktát, ha kéri, talán még fordításban is. Ettől aztán meg is nyugodott az ember.
A találkozó jól ment, legalábbis úgy gondolom, mert ott helyben kitöltögettünk vagy 10 kiló nyomtatványt, amit aztán Koppenhágába továbbítottak. A százados úr elmondta, hogy a várakozási idő 3 hónaptól kezdődik, de volt már olyan is, aki 5 hónapot várt a válaszra és elutasították, de ne legyek elkeseredve, mert attó még járhatok a századhoz, sőt, gyakorlatilag el is várják. Minden szerdán van ”foglalkozás”, ami az elméleti oktatásoktól a gyakorlati foglalkozásokig mindent jelenthet. Tehát 14-én megjelentem a századközpontban és mivel a kapott programfüzetben olvastam, hogy városi harcászat-foglalkozás lesz a program, ehhez öltöztem: nyári katonai bakancs, fekete munkásnadrággal, viszont angol esővédő alsó és magyar esővédő felső – szóval olyan tipikus gerilla-terrorista forma voltam a sok egyenruhás között. Volt még egy civil, egy hölgy, aki már 2 hónapja várta a választ, hát gondoltam majd mi ketten leszünk a ”megfigyelők”. Hát jó nagyot koppantam! Bemutatkozás után egy öreg tiszt mellé rendeltek, hogy majd ő lesz az instruktorom – és itt mindjárt jött is a döbbenet részemről, mert a kezembe nyomta a saját c7 a2-es puskáját és két tárat, hogy ezzel fogok ma dolgozni…
Életemben nem volt a kezemben M16 alapú fegyver. Szóltam is rögtön, hogy Kalasnyikovon nevelkedtem, de az öreg a mély víz híve és mondta, hogy csináljam azt, amit a többi és nem lesz baj. Beosztottak hamar a 2. rajba és a rajjal együtt elmentem tárazni. Itt mondjuk akartak segíteni, de látták, hogy gyorsabban tárazok, mint a legtöbben a csapatból, úgyhogy nem erőltették tovább a dolgot (természetesen nem éles lőszerről beszélünk). Egy tár a puskába, egy a zsebbe, meg adtak egy gyorstöltőt is, mert amúgy ritkán van ömlesztve a lőszer és következő tárazásnál majd jól jön. A feladat végrehajtására egy, ha nem is a város közepén lévő, de elég forgalmas helyen került sor és mivel az első percekben világossá vált, hogy mindenki nagyon komolyan veszi, hát én is beleéltem magam. Előadtam egy fékezet habzású, de baromi profinak tűnő járőr-munkát, az első körben utolsó előtti emberként a rajban, majd a további körökben már felavanzsáltam utolsónak, ami köztudottan elég felelős pozíció. Mint kiderült, jól tettem, hogy komolyan vettem a dolgot, mert a négy megfigyelő tisztből kettő csak engem értékelt és a rajban sorra váltották egymást a parancsnoki állomány tagjai: figyelték a munkát, mit hogyan csinálok, mennyire vagyok együtt a rajjal, mennyire látom át és mennyire értem a taktikát. Látták, hogy nem csak mondom, hanem tényleg tudom, én pedig láttam, hogy ez az amit akarok és nemhogy nem lógok ki a csapatból, hanem bizony tudok mutatni pár dolgot. Jó volt megint fegyverben lenni, na!
Olyan apróságokon múlott a presztízs megteremtése, mint például mikor a raj eleje már tüzelt az ellenre, én még nem lőttem egyet sem, megkérdezte az egyik instruktor tiszt, hogy miért nem lövök és mikor mondtam, hogy mert nincs cél a körzetemben. Bólogatva beírt egy jó pontot. Vagy arra is odafigyeltem, hogy mozgáskor a sarkokat és a beugrókat ellenőrizzem, amit annyian elfelejtenek, vagy épületben a saját szektor fedezete, stb. Alap, de fontos dolgok ezek és élesben a túlélést jelenthetik.
Innentől befogadott a csapat, amit elég nagyképűség századnak nevezni, mert a törzzsel együtt sem tudunk 60 katonát kiállítani, a harcoló egység pedig 3 teljes rajt tesz ki, de gondolom, az a cél, hogy egyszer század legyünk és talán jó úton is haladunk ehhez.
Aztán október első hetében megjött a parancs, hogy aláírhatom a szerződést és megkaphatom a felszerelésemet. Hatalmas meglepetés és ováció a századnál: ennyire gyorsan még ember nem kapta meg a kinevezést (a fentebb említett hölgy még mindig vár, de rajta kívül is vannak, akik már több mint 3 hónapja vannak talonban!). Akkor tudatosult bennem igazán, amikor két nappal később megkaptam a teljes felszerelésemet és az aznap esti foglakozásra már a csilivili egyenruhámban mehettem, szép zöld barettben. A századpéká-helyettes beosztott az alapiskolára 2015 februárjának utolsó két hetére. Gondoltam, addig már elleszek saját fegyver nélkül, mint a többiek, akik még nem voltak a sulin, de aztán nem úgy alakult.
Természetesen minden foglalkozáson résztveszek, de az első nagy hacacáré mindjárt októberben a ”Cobra” fedőnevű összfegyvernemi gyakorlat volt Aalborgban, az ottani gyakorló terepen. Itt jött a következő nagy meglepetés, mert nem kaptam a századnál fegyvert, én nem kérdeztem, ők meg nem mondtak semmit, viszont a központba érve jött értem egy tiszt, akivel el kellett mennem egy raktárba, és kaptam a nevemre egy vadi új fegyvert, külön egy zacsiban a zárral/zárkerettel és hordfogantyúval, fegyverszíjjal, amit még ott hamar össze kellett raknom (ekkor már nem jelentett gondot). Kézfogással pecsételtük meg az átvételt, meg valami olyasmivel, hogy ”szolgáljon jól!”, majd rohantam vissza a csapathoz, ahol az ellátó őrmesterünk már nagy vigyorogva várt a két tártáskával és négy tárral. Ez ekkor még csak mint névre kiadott ”kölcsön fegyver” szerepelt, de a lényeg, hogy másnak nem adható ki, amíg aktív tagja vagyok a Hjv.-nek, vagy nem kapok egy másikat.
Rohadtul büszke voltam a puskámra (még ma is az vagyok), de mondták, hogy nevet még ne adjak neki, azt majd csak akkor, ha már nem kölcsönfegyver lesz a státusza. Mondjuk nekem pont eszembe sem jutott ez a névadás. Ez a gyakorlat megint nem semmi élmény volt, mert több mint 300 katona jött csak a Hjv.-től, plusz a ”rendes” sereg vagy 100 fővel, azon kívül a légierő helikopterei. Az egész biztosításáért a Hjv. rendőri egységei feleltek. Olyan alakulatokat láttam, amikről nem is tudtam, hogy vannak: pl. egy harcikutyás szakasz, vagy a könnyű, G-Mergákkal felszerelt rohamcsapatok. A fene se gondolta, hogy a Hjv.-nek ilyen cuccai vannak!
Ezután a gyakorlat után nem sokkal olyan ítéletidő köszöntött a régióra, hogy áradások keletkeztek, ami azért nagy dolog, mert az országban nincs egy folyó sem és a legmagasabb pontja is csak 120 méter körül van (ráadásul az sem itt a környékünkön), tehát olyan az egész vidék, mint egy asztal. A lakhelyem melletti falu egy részét teljesen elöntötte a víz, még evakuálásra is sor került. A katasztrófavédelmi riasztástól számított 50 percen belül a teljes harcoló állomány szolgálatba lépett a bázison és további fél óra mulva a maradék is beért. Először a lakosság evakuálásában vettünk részt, aztán biztosítottuk a kiürített településrészeket. Eközben a rendőrségi Hjv.-sek az útzárakat állították fel és üzemeltették, jelentős aalborgi segítséggel, mert annyi helyen volt komoly gond, hogy nem győzték emberrel. Hatkor jött a riasztás és kb. éjfélre normalizálódott annyira a helyzet, hogy a településbiztosítási feladatokat a hivatásos rendőrök el tudták látni, mi pedig fokozatosan átvettük az útzárak üzemeltetését. Az állomány minden tagja nyomott legalább 20 óra szolit, mi harcolók 42 és 47 óra között toltuk. Legalább ezt is láttam élesben, mert eddig csak tanultam róla a foglalkozásokon (riadólánc, katasztrófavédelem, satöbbi). Ilyenkor amúgy parancs jön; minden máson részt vehetsz (így, feltételes módban), de ez parancs!
Ezután volt néhány egynapos lövészetecske, ahol a fegyver nullázását is el tudtam végezni, néhány kisebb gyakorlat, egyéb foglalkozás, de közeledett az év egyik nagy durranása, a BORRIS! Ez egy kétnapos lövészet fedőneve és egyben a hely neve is, ahol tartják. A Borris állítólag nagyon híres NATO-körökben és használja, aki csak teheti, de elsősorban persze a dán sereg egyik igen komoly kiképző terepe. Megkérdeztem a parancsnokot, hogy mehetek-e, mire azt mondta, hogy ha nagyon szeretnék, akkor majd meglátjuk! Ezen elgondolkodva kicsit utánaolvastam a szabályoknak és hamar lemondtam a Borrisról, mert semmilyen részvételi kritériumnak nem feleltem meg: az alapiskola a minimum (!), legalább 2 év aktív szolgálat és csak saját fegyverrel lehet résztvenni, az enyém meg ugye még nem kapta meg ezt a státuszt!
Aztán egy héttel a hacacáré előtt szól a péká, hogy az Opk. engedélyezte a részvételt nekem és még egy srácnak, aki tavaly szerelt le a seregből és többszörös afganisztáni veterán, viszont a Hjv.-ben pont ugyan az a státusza, mint nekem.
Örültem mint állat, főleg, mikor az indulás napján a bázisunkon egy aalborgi őrnagy hivatalosan átadta mindkettőnknek a tanúsítványt (vagy minek nevezzem), hogy a fegyver már nem ”kölcsönfegyver” többé! Ezzel jött egy másik gond, amivel szembesültem: hogy miért nem akarom otthon tartani a puskát?
Tudom, hogy nem kötelező, így annyit mondok, hogy nem és kész, de tudom, hogy ezt még indokolnom kell majd valahogy. A Borrist most nem részletezem, mert az egy külön poszt lenne, de annyit elmondok, hogy ezer felett lőttem el lőszert és egyet sem feleslegesen!
Két héttel a Borris után jött egy parancs, amit a szokásos szerdai összejövetelen a péká a állomány előtt felolvasott: a fent említett srácnak és nekem jóváírták az összes alapiskolát, tekintettel a katonai múltra és az eddigi gyakorlatokon nyujtott teljesítményünkre, külön kiemelve a Borrist! Azonnal megkaptuk a végleges harci beosztásunkat és az állománytáblán ünnepélyesen áthelyezték a fényképünket a beosztás szerinti helyre.
Azóta volt még egy nagyobb gyakorlat a közeli Læsø szigeten, meg pár kisebb itt a városban és körülötte, de a lényeg, hogy így lettem mára teljes jogú tagja a dán ”Home Guard”-nak.
Ha érdekel benneteket, természetesen szívesen írok részletesen a nagy gyakorlatokról és a Borrisról is.
Ápdét: a Borris fedőnevű harcászati gyakorlatról itt olvashattok!
Az utolsó 100 komment: