Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Az  1808-ban született Jack Hinson -"Captain Old Jack"- az amerikai polgárháború legidősebb és valószinűleg  legeredményesebb mesterlövésze volt.

Az utóbbi két évtizedben a Magyar Honvédséget érintő legnagyobb horderejű hír  - a sorkatonaság eltörlése után -  a szerződés aláírása volt 218 Lynx gyalogsági harcjármű beszerzéséről, és azok hazai gyártásáról. Jöttek is a kommentek mindenhonnan, a"minek ilyent venni, vettek volna inkább lélegeztetőgépet"-től  a "megfontolt beszerzési stratégia - gratulálunk a Kedves Vezetőnek" jellegűn át a "most itt az idő, hogy lenyomjuk a románokat, csak  vegyünk még ugyanennyit, meg mindent"-ig terjedtek (Több magát szakmainak valló oldalon ez volt sajnos a  kommentek között a  meghatározó tétel, ami komoly aggodalmat ébreszt bennem emberek mentális állapotát illetően.)  Magam részéről összegyűjtöttem egy csokor nyilvánosan elérhető információt, ezek alapján mindenki eldöntheti, az elérhető legjobb üzlet volt-e az ország számára a beszerzés és a gyártási szerződés.

Az önmagukat egységes nemzetállamként definiáló országok jelentős része a kisebbségek területi autonómiáját mindig is egyfajta nemzetbiztonsági kockázatnak tekintette és olyan, elutasítással vegyített gyanakvással tekintett erre az intézményre, mint Kövér László a kettessel kezdődő személyi számú ellenzéki politikusokra. Mai posztunk apropója az a hír, mely szerint a bukaresti szenátus a tegnap utasította el – nem először és valószínűleg nem is utoljára – a székelyföldi autonómia gondolatát, az ennek a tervét tartalmazó törvényjavaslattal együtt. Ezt az alkalmat ragadjuk meg és röviden összefoglaljuk annak az egykori romániai közigazgatási egységnek a történetét, amit először Magyar Autonóm Tartománynak, majd Maros-Magyar Autonóm Tartománynak hívtak.

Az előző részben szóvolt a sereg szervezéséről, felépítéséről, következzen most a felszerelésének ismertetése.

Erre akkoriban nem létezett központi megoldás (ellenpélda ismét csak az állami fegyverműhelyekkel rendelkező Bizánc). A magyar mesteremberek természetesen bárminek az elkészítésébe beletanultak, de nem mindig voltak elegen, soraikat sokszor egészítették ki betelepülő külföldi iparosok. A fegyvergyártó mesterek emlékét máig őrzi az egykori várak mellett álló települések neve. Emellett virágzott a kereskedelem (Rajna-vidéki műhelyekből is kerültek Magyarországra fegyverek), és a zsákmányolt felszerelést se hagyták parlagon heverni, függetlenül attól, hogy előző gazdáit mely égtáj felől fújta a magyarok útjába a szél. Így a sereg felszerelése elég vegyes volt, a kor divatján és szokásain kívül más egységesítő tényező nem volt- nézzük meg kicsit részletesebben!

Hazánk első nagy uralkodódinasztiájáról, az Árpádokról mindannyian tanultunk a történelemórákon, haladóbbak még egyik-másik haditettükre is emlékezhetnek, hiszen Koppány legyőzésétől Búvár Kundon át a muhi csatáig igen sok minden megtörtént az alatt a 300 év alatt, amíg a keresztény Magyarországot Árpád utódai kormányozták. Az aktív külpolitika feltétele viszont a jól működő hadsereg volt- na, erről már jóval kevesebbet tudunk. Részben sajnos azért is, mert a korabeli források szűkös volta miatt maguk a történészek is sokszor a sötétben tapogatóznak a témát illetően. Ebben a cikkben megpróbálom röviden összefoglalni azt, ami az Árpád-házi királyok hadseregéről így, vagy úgy, de mégis nagyjából tudható. Az első rész a sereg szervezéséről és felépítéséről fog szólni, a második részletesebben ismerteti majd a katonák felszerelését is.

Szerintem a törzsolvasók jelentős hányadának nem kell bemutatnunk a Felderítőblogot. A Magyar Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör állandó publikációs felületeként működő blogon számos olyan poszt olvasható, amelyek tematikája nagyon közel áll a Lemilblog irányultságához és olvasóink érdeklődési köréhez. Egy lelkes csapat készíti, akiknek munkája előtt le az összes szakmai fejfedővel.

És akkor most az aktualitás: a legfrissebb posztjuk egy nagyinterjú, amelyet tiboruval, a Lemilblog egyik alapítójával készítettek, s amelyből az olvasók egy átfogó képet kapnak arról, hogy a nyolcvanas évek első felének román hadseregében milyen volt az ottani ejtőernyős fegyvernemnél szolgálni sorkatonaként. Korrajz és talán egy kis hadtörténeti és szociográfiai mementó is.

Jó olvasást kívánunk és nagyon vigyázzatok magatokra! 

Április elseje hagyományosan a bolondok napja, mi is eresztettük már el itt a gyeplőt párszor a blogon, tessenek csak visszaolvasni ezt, ezt vagy éppen ezt itt. noha a világ most szörnyű problémával áll szemben, és egyesek szerint ilyenkor azért nem illik viccelődni, mások szerint pont így, poénkodva lehet elkerülni a folyamatos stressz miatti levertséget, rosszkedvet. Az alábbi bejegyzésben látunk majd pár példát arra, hogy nemhogy világjárvány idején, de épp világháborúban is születtek poénok, néha elég vaskosak. Most (ahogy arra a cím is utal) kifejezetten a hadihajók vicces és/vagy otromba beceneveivel foglalkozunk, a teljesség igénye nélkül. Úgyhogy ha mindenki készen áll, (vagy ül) akkor kezdődjék a móka. Kellemes időtöltést.

Mivel a mostani zűrzavaros időkben sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, arra gondoltam, hogy megpróbálok egy kicsivel tisztább vizet önteni a poharakba kijárási tilalom és karantén ügyében. A múltkori poszt kommentjei között voltak olyan hozzászólások, amelyeket olyan kedves olvasók követtek el, akik például kioktattak arról, hogy a miniszterelnöki rendelet nem jogszabály és ne beszéljek hülyeségeket, mások arról próbáltak meggyőzni, hogy ha Ausztria lezárta a határait, az automatikusan azt is jelenti, hogy Bécsben karantént rendeltek el, szóval sokat nevettünk, de a jelenség (mármint hogy vannak, akikre ráfér egy kis fejtágító) arra ösztökélt, hogy írjam meg ezt a rövid kis posztot. Senki ne vegye sértésnek, nem kioktatni akarom a Lemilblog amúgy profi olvasóit, hanem egy kicsit összeszedni az alaptudnivalókat erről a két intézkedéskomplexumról.

A tízmillió karanténszakértő és epidemiológus országában elég kockázatos erről a járványügyi kényszerintézkedésről írni, de mivel az elmúlt napok koronavírusos témái (és konteói) között kiemelkedő helyet foglaltak el a főváros lezárásának lehetőségeit taglaló topikok, úgy éreztem, hogy a Lemilblognak is foglalkoznia kell ezzel a felvetéssel. Elöljáróban szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy megközelítésem kifejezetten elméleti. Úgy is mondhatnám: egyszerű gondolatkísérlet, aminek kifejtése során kizárólag olyan információkat és adatokat használtam fel, amelyek mindenki számára hozzáférhetőek. Na és egy kis józan észt és minimális mértékben logisztikai, illetve logikai módszereket.

Blogunk egyik nagyon régi bútordarabja és szerzője (Pizka professzor) fura szerzet: velejéig és zsigerileg civil, ugyanakkor visszatérően és alaposan foglalkozik olyan témákkal, amelyek gyakran fel-felbukkannak a lemiles olvasótábor agytekervényeiben is. Mai posztja egy olyan örökzöld topikot érint, ami ugyan többször is felmerült már az elmúlt években itt, a Lemilblogon, de bizonyos értelemben olyan ez, mint a "tegyünk-e tojást a lecsóba?" vagy a "borotvált vagy szőrös?" vissza-visszatérő témaköre a többi bloggerkollégánál: soha nem lehet eleget beszélni róla és mindig címlapos lesz.

Szóval átadom a szót Pizka professzornak és várom a kommenteket. Kiemelten örülnénk a rendészeti múlttal és jelennel rendelkező hozzászólóknak, de természetesen tehenészek, agykutatók és virágárusok is elmondhatják a véleményüket. Akit érdekel, hogy a Facebookon milyen hozzászólások születtek a poszt kapcsán, az kattintson ide. A poszt illusztrációi között néhány európai főváros önkormányzati rendőrségének felvarróit is láthatjátok.

A múltkori szavazáson több, mint 55%-kal végzett az első helyen a "Mi lett volna, ha az 1917-es bolsevik forradalom megbukik?" téma (a voks végső eredményét ide kattintva nézhetitek meg). Ígéretemhez híven elolvastam néhány cikket, interjút és eszmefuttatást, s ezek summázatát tárom most - vitaindító szándékkal - elétek. Számtalanszor leírtuk már, de az újaknak sem árt tudniuk: egy-egy blogposzton ne kérjetek számon lábjegyzeteket, hivatkozásokat, idézeteket és hasonló nyalánkságokat. Ez a poszt (miként az egész "mi lett volna, ha..." műfaj) elsősorban játék, egy kis agytorna, és persze páratlan lehetőség a hozzászólóknak, hogy bizonyítsák jártasságukat és vitakészségüket a történelem és a kreatív fantázia terén. Vitatkozni ér, gyalázkodni és sértegetni nem. Az alábbiak nem tükrözik 100%-ban a szerző véleményét, de úgy voltam vele, hogy itt-ott egy kis provokáció egy vitaposztnál csak segít a beszélgetés beindításának.

Akkor lássunk hozzá.

A három nappal ezelőtti alternatív történelmi témaszavazás záródátumát előrehoztam, mert úgy láttam, hogy aki akart, az nagyjából leszavazott az első 48 órában. Összesen 685 olvasó nyilvánította ki véleményét, ők összesen 3016 voksot nyomtak, ami azt jelenti, hogy fejenként átlagosan 4,4 témára szavaztak. Ezek szerint megint voltak, akik nem használták ki mind az öt lehetőséget. Nincs ezzel semmi probléma, nem volt kötelező élni az összes felkínált opcióval. Most akkor nagyon röviden ismertetem az eredményt, majd nekiállok az élen végzett téma feldolgozásának. A bolsevikes poszt hamarosan megjelenik, reményeim szerint már holnap.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én imádom az alternatív történelmi műveket, lett légyen az regény, film, sorozat vagy bármi. Tudjátok, ez az a "mi lett volna, ha..." műfaj, amitől a történészek nagy része sikítófrászt kap, de ez legyen az ő dolguk. Egy évvel ezelőtt már írtam egy (elég szép olvasottságot és élénk kommentelést elért) posztot ebben a témakörben, s most a kezembe került a brit All About History folyóirat legújabb bookazine-je, amit teljes egészében ennek a műfajnak szenteltek. Aki még mindig nem értené, mi is ez, annak csak annyit mondok: The Man in the High Castle, SS-GB, For All Mankind, 1983, vagy az egyik nagy előd, a Sliders.

A 164 oldalas kiadvány szerkesztői történészeknek, újságíróknak, társadalomtudósoknak teszi fel a klasszikus kérdést: mi lett volna, ha...? És a megkérdezettek válaszolnak, a legjobb tudásuk (és persze fantáziájuk) szerint.

A Lemilblog olvasói tudják, hogy nem szoktunk csak úgy orrba-szájba szolgálati közleményekkel dobálózni, de mivel az elmúlt napokban sok tucat, ugyanarról a témáról szóló levelet és üzenetet kaptunk, nem tehetjük meg, hogy ezeket szó és reakció nélkül hagyjuk. Ugyanakkor nem kívánunk parttalan vitába keveredni senkivel, szóval részünkről ezzel a poszttal le is zárjuk az ügyet.

Lássuk, miről van tehát szó.

Az üzenetek arról szóltak, hogy egy Facebook-oldal kipécézte magának a Lemilblogot és a Tiborublogot, rendőrellenesnek beállítva ezeket, valamint az ezekhez kapcsolódó zárt FB-csoportot. Az apropó az volt, hogy a csoport egyik, a névtelenség jótékony homályába burkolózó tagja screenshotokat készített a csoportban folyó beszélgetések egyik-másik hozzászólásáról, majd azzal a kommenttel küldte el ezeket a szóbanforgó FB-oldalnak, hogy "tessék, micsoda rendőrellenes, gyűlölködő oldalak és blogok léteznek!".

A második világháború végével az USA hadereje vált a világ legerősebbikévé. Légiereje a legkorszerűbb volt, szárazföldi haderejében szolgáló katonák a világ legjobb felszerelésével rendelkeztek, haditengerészete pedig átvette Nagy-Britanniától az elsőséget. A US Navy több repülőgép-hordozóval rendelkezett, mint a világ többi haditengerészete összesen, a többi hajótípusról nem is beszélve. A világháborút felváltó hidegháború miatt a fejlesztések tovább pörögtek, és az amerikai haditengerészet is jelentős fejlesztéseken ment keresztül. A hagyományos fegyverzet mellé „becsatlakozott” a rakétatechnika, ami új lehetőségeket teremtett. Az USA is elkészíttette első, rakétafegyverzettel tervezett rombolóit, melynek egyik jelentős képviselője lett a Charles F Adams-osztályú rakétás romboló. Erről a hajóosztályról és névadójáról olvashattok most.

Hétfőn éjfélkor fejeződött be a Lemilblog legújabb szavazós és vitatkozós tippjátéka, melynek során azt kértük tőletek, hogy egy 15-ös – vállaltan szubjektív és kicsit provokatív - listából egyrészt válasszátok ki azt a négy hadsereget, amely szerintetek megérdemli a „legkiválóbb” jelzőt, másrészt tippeljétek meg, mi lesz a végeredmény. A lista elemei számos kisebb-nagyobb vitát generáltak az olvasók között, aminek a szerkesztőség – mint mindig – nagyon örült, hiszen a langyos vizet senki nem szereti. Néhány agresszív, de legalább tájékozatlan és buta troll kommentjét töröltük ugyan, de a 40000+ kattintás és a 400+ hozzászólás általános színvonala azt mutatja, hogy közönségünk vevő a hasonló, kicsit az agytekervényeket is megdolgoztató posztokra. És ugyanezt mutatja az is, hogy mások is ellopták és meglovagolták az ötletet, amiért nem haragszunk, noha egy linkkel vagy egy fél mondattal sem jelezték, hogy ez bizony nem nekik jutott eszükbe.

Másfél hónappal ezelőtt feltettem a Lemilblog olvasóinak a (csak részben költői) provokatív kérdést, hogy mitől kiváló és hatékony egy hadsereg. Nem csalódtam bennetek: a parázs vitákkal is tarkított kommentfolyamban számos érdemi és informatív hozzászólás született, amikért köszönet jár. A nyári herevere és lebzselés a végét járja, a horizonton már felsejlenek a baljós szeptemberi munkanapok, ezért most gyorsan élesítem a posztot, ami - egy nem túl eredeti fordulattal - pont arról szól, ami a címe. Tanács: ha érdemben hozzá szeretnél szólni ehhez a poszthoz, előtte minimum az említett posztot olvasd el, de ha több időd van, az se árt, ha átnézed az ottani kommenteket. Csak hogy ne fuss le olyan köröket, amiket már lefutottunk és ne tégy fel olyan kérdéseket, amikre jó hat hete megszületett a válasz. Köszönöm.

Nyaralás van és ilyenkor több idő jut könyvekre, amiket pusztán szórakozás célból veszek kézbe. Visszatérően habzsolom például az MI5 brit titkosszolgálat történetével kapcsolatos irodalmakat, különböző nyelveken mintegy másfél folyóméter van ebből a témából odahaza a könyvespolcokon. A szolgálatról írtam egy blogposztot több, mint tíz éve.

Amint azt törzsolvasóink már tapasztalhatták, mai posztunk szerzője egyszerűen imád listákat készíteni, amikkel aztán pofátlan módon provokálja olvasóit, vitára ösztönözve őket. A hadvezérekről, szárazföldi csatákról és fegyverekről szóló posztok után úgy gondolta, hogy milyen jó ötlet lenne kiválasztani a hadtörténelem leghatékonyabb hadseregeit és beszélgetni róluk. A felkészülés és forrásböngészés során azonban (mert igen, egy-egy ilyen írás elkészítése elég sok időbe telik, még ha ez nem mindenki számára evidens is), szóval az anyaggyűjtés során arra kellett rádöbbennie, hogy nem lesz egyszerű dolga.

Az előző részben megismerhettük Kanada, Spanyolország, Egyiptom, Svájc, és Argentína 2. világháború utáni vadászgépfejlesztéseinek történetét. Mint azt láthattuk, egyáltalán nem volt egyszerű dolog korszerű harci gépet megtervezni és legyártani, nem is sikerült mindenkinek. A most következő részben folytatódik a sor, és talán nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy a tendencia hasonló lesz. Azt előjáróban meg kell hogy említsem, hogy a felsorolt típusoknál jóval több fejlesztés indult, de néhány csak a szélcsatornamodellig jutott, jóval több pedig csak a rajzasztalig. A poszt végén a kommentekben lehet folytatni a sort a meg nem valósult, de ígéretesnek kinéző tervekről, projektekről, és el lehet játszani a "mi lett volna ha" izgalmas felvetésével is.

A katonai repülőgépgyártás komoly dolog. Számtalan hír szól fejlesztésekről, fejlesztések közbeni buktatókról, néha ép ésszel fel nem fogható összegekről, amit egy-egy modern katonai repülőgép fejlesztése, gyártása felemészt. A haditechnika története tele van olyan repülőgépekkel, amikre irdatlan sok pénzt költöttek, aztán nem jutottak tovább a prototípus szintjénél. A hidegháború sok különleges tervet szült, elég, ha az amerikai haditengerészet elvetélt ötleteire gondolunk, vagy a kanadaiak nemzeti büszkeségére, az Arrow elfogó vadászra, esetleg a britek füstbe ment TSR-2 csapásmérő gépére. Summa summarum, ma már csak a legmodernebb ipari és technológiai háttérrel rendelkező országok fejlesztenek saját harci repülőgépet. De nem volt ez mindig így. A második világháború után a katonai repülés fejlődése sok országot sarkalt saját fejlesztésekre, köztük olyanok is akadtak, akikről ma nem gondolnánk, hogy valaha felírták magukat az aviatika lapjaira. Ezeknek az országoknak a harci repülőiről olvashattok most. A világháborús győztes nagyhatalmakat most nem szemlézzük. Mivel elég sok érdekesség bukkant fel a cikk írása közben, a terjedelem egyre csak nőtt, emiatt a könnyebb fogyaszthatóság érdekében két részre lett szedve a poszt. Tehát aki az első rész olvasása után hiányérzettel küszködik, annak ott lesz a második fejezet.

Pár nappal ezelőtt egy szavazással egybekötött vitaposzt keretein belül az elmúlt 2500 év sorsdöntő szárazföldi csatáiról beszélgettünk közel 300 kommenten keresztül. Szokásunkhoz híven most értékeljük a voksolás eredményét, újabb felületet biztosítva a kulturált véleménykülönbségek korrekt ütköztetésének.

Elöljáróban megköszönöm a vitában résztvevők hozzászólásait. Most is bebizonyosodott, hogy a Lemilblog törzsközönségére számíthatunk, s a normális hangnemben folyó beszélgetést még az sem zavarta meg, hogy az Index nyitóoldalára kikerülve óhatatlanul idekeveredtek olyanok is, akiktől nem csak a téma idegen, hanem a nálunk gyakorolt civilizált vitakultúra. Ennek ellenére senkit nem kellett kimoderálni, ami egy 17 ezer kattintást elérő poszt esetében elég örvendetes fejlemény.

Törzsolvasóink tudják, hogy mi itt a Lemilnél imádjuk a listázást (ebben is hasonlítunk egynémely, sportot kedvelő magyar politikushoz) és az ehhez kapcsolódó szavazóposztokat. Sorozatunkban foglalkoztunk már kiemelkedő hadvezérekkel, a papírformát felrúgó ütközetekkel, történelemformáló fegyverekkel, s arról is megkérdeztünk már benneteket, hogy harcolnátok-e az országotokért, vagy hogy kit szeretnétek Magyarország katonai szövetségeseként látni. Az olvasottsági adatokból úgy láttuk, hogy ti is szeretitek az ilyesmit.

A Lemilbog Közvéleménykutatási Igazgatóságának Hadviseléstörténeti Referatúrája most egy újabb, reményeink szerint az említettekéhez hasonló szakmai érdeklődést kiváltó posztot állított össze. Ebben arra kérünk benneteket, hogy az alábbi listából voksoljatok arra az 5 (öt) tételre, amely szerintetek a leginkább megérdemli a „történelemalakító” jelzőt.

A kötelező sorkatonai szolgálatról számtalan, késhegyre (és söröskorsóra) menő vitát folytattunk ebben a blogban és máshelyütt is, most nem ezt akarom feltétlenül feleleveníteni. Inkább egy abszolút ontopik könyvet ajánlok minden Tiborublog-, Lemilblog- és Milstoryblog-olvasó és kommentelő figyelmébe.

A kötet nem csak azért különleges, mert én írtam az egyik fejezetét, hanem azért is, mert műfaját tekintve frankón unikum és előzmény nélküli: öt olyan egykori sorkatona visszaemlékezéseit tartalmazza, akik nagyjából egyidőben (hetvenes évek vége - nyolcvanas évek eleje) voltak sorkatonák, s mind az öten magyarok. A jelentős különbség az, hogy mindegyikük más-más állam hadseregében szolgált (majdnem azt írtam, hogy más-más állam hadseregét erősítette, de idejében észbekaptam, hogy ne írjak már hülységet).

A kommandó szuper és legyőzhetetlen, ezt már  a hangalámondásos Schwarzenegger videokazetták óta tudjuk. Kivéve amikor nem. Toplistánkon a tíz legismertebb  SNATFU -azaz totálisan elcsesződött bevetése a különleges alakulatoknak.  A válogatásba csak a második világháború utáni, "közismert" akciók kerültek be.  A lista most nem sokkal  több, mint egy felsorolás, de mindenhová tettem egy, az esetet ismertető írásra mutató linket is.