Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Az emberek többsége szereti a meglepetéseket, pláne ha ezek kellemesek. Számos szolgálati nyugdíjas (illetve szolgálati járandóságban részesülő) egykori rendőr, vámos, bévés, tűzoltó és (talán) egykori titkosszolga azonban nem kellemes meglepetésben, hanem konkrétan pofáraesésben részesült, amikor a (ma már a Magyar Államkincstárhoz tartozó) Nyugdíjbiztosítóhoz fordult azzal a kéréssel, hogy (állampolgári jogukkal élve) küldjék már meg neki a hivatalosan rendelkezésükre álló adatokat a szolgálati idejükről. Mindenféle (rém)hír hallatán én is ezt tettem, mondván, hogy a saját bőrömön fogom kitapasztalni a nagy állami rendszerek közötti információcsere hatékonyságát, ne a más dárdájával verjem a bozótot.

A blog hűséges olvasói megszokhatták már, hogy időnként nem csak saját posztokkal jelentkezünk, hanem más oldalak írásait is ajánljuk. Most is ez fog történni, méghozzá a HTKA oldal szokás szerint magas színvonalú típusismertetőjét ajánljuk a nyájas olvasók figyelmébe. A cikk főszereplője egy kevéssé ismert szovjet fejlesztésű mobil légvédelmi komplexum, a címben már leírt 9K33 Osza, vagy ahogy a NATO magának megkülönböztette: az SA-8 Gecko. Az írás természetesen kitér a fejlesztés előzményeire, az alkalmazás sajátosságaira, és harci bevetéseire is. Az oldalra klikkelve több formában is letölthető a cikk, és senki sem fogja megbánni, még azok sem, akiknek nem fekszik annyira a száraz szakszöveg, ugyanis ez az írás közérthetően, informatívan íródott, és a sok adat és leírás mellé több visszaemlékezés is belefért. 

A szerzőknek gratulálunk ide klikkelve mindenki kedvére olvashat! Kellemes időtöltést!

Eddig ebben a hajós sorozatban volt szó egy kísérő rombolóról, egy torpedórombolóról, és egy modern fregattról. Most következő poszt némiképp rendhagyó abból a szempontból, hogy a bemutatott hajóosztály végül csupán egy egységes maradt, tehát a névadó hajón kívül végül nem épült több hasonló (bár tervezték). Különleges még abból a szempontból is, hogy ez lesz az első repülőgép-hordozós bejegyzése a sorozatnak, valamint abban is, hogy a névadó nem volt az USA fegyveres erőinek tagja. A többi érdekességet nem spoilerezném el az elején. Tehát következzen a USS Langley (CV-1) és névadójának rövid története.

Ma, néhány órával ezelőtt volt Bezsenyi Mihály rendőr dandártábornok, az NNI igazgatójának temetése. Az, hogy személyesen ismertem és évekig jó bajtársak, kollégák voltunk, magánügy. Miként talán az is az, hogy egyike volt azoknak a (becslésem szerint nem túl nagyszámú) felső rendőri vezetőknek, akik ugyanabban a lakásban éltek (és haltak) tábornokként, amelyikbe 30 évvel ezelőtt főhadnagyként beköltöztek (Misi esetében ez egy 63 négyzetméteres kégli volt, csak jelzem). Mindenkinek vannak hibái, neki is voltak, de becsületességéhez, emberségéhez és a rendvédelem iránti elkötelezettségéhez a leghalványabb kétség sem fér, s ezt bárki megerősítheti, aki az elmúlt 30 évben ismerte. És hogy miért született ez a poszt? Hát mert kurvára dühös vagyok.

Mi itt a Lemilblogon szeretjük a rendhagyó dolgokat, s azon vagyunk, hogy a lehető legváltozatosabb módon kössük le a hadtörténelem és a rendvédelem-história iránt érdeklődő olvasóink figyelmét. Mai posztunk egyfelől csatlakozik az elmúlt időszak első világháborús tematikájú posztjainak sorához (tengók, repülőászok), másrészt pedig egy teljesen új színt is hoz a dologba: a ma kitárgyalandó történet a posztíró családjának archívumából való, s egy régesrégi katonaős földi pályafutásánek végéről mesél, gyakorlatilag kizárólag eredeti dokumentumokon keresztül.

Elöljáróban néhány mondat főhősünkről: egy csíkcsicsói (Csík vármegye, ma Románia) születésű Szebeny (más források szerint Szebeni) Lukács nevű fiatalemberről van szó, aki 1906-ban államvizsgázik a kolozsvári m. kir. tudományegyetem jogi karán, majd egy gyors karriert követően előbb 1912-ben albíróvá, egy évvel később, 1913 legvégén járásbíróvá nevezi ki Ferenc Jóska (főállású apostoli király). Lukács ekkor a 34. életévében jár. A körösbányai járásbíróságra kerül (Hunyad vármegye, ma Románia), ahol elkezdi tevékenységét, s nem sejti, hogy egy Gavrilo Princip nevű boszniai szerb ifjú hamarosan sok millió ember életét készül befolyásolni. Hogy Lukácsot mikor és hogyan rántotta be a K.u.K. hadsereg, nem tudjuk, csak azt, hogy 1915 őszén már egy Kevevára (Temes vármegye, ma Szerbia) melletti hadifogolytábor parancsnoka, honvéd vadászfőhadnagyként. Alakulata a m. kir. népfelkelő V/6. Hadtápzászlóalj.

És akkor lássuk a történetet, a rendelkezésünkre álló, kronológiai sorrendben bemutatandó dokumentumok fényében. A géppel írtakat mindenki el tudja olvasni, a kézzel papírra vetett hosszabbakat doc-fájlokba leírtam és a szóbanforgó dokumentum előtt mutatom be printscreen-formába, a könnyebb olvashatóság érdekében. A rövideket nem gépeltem át, szerintem azok így is olvashatóak. A fotók nagyíthatók, tehát ha közelebbről meg szeretnéd szemlélni őket, katt a képre és egy új, nagyobb ablakban fog megnyílni. Mindegyik dokumentum eredetije a birtokomban van.

Miután néhány nappal ezelőtt a Tiborublog/Lemilblog vegyes zárt Facebook-csoportjában kitettem néhány táblázatot a második világháború ászpilótáiról, a kommentek között felmerült annak igénye, hogy készítsek valami hasonlót az első világháborúval kapcsolatban is, ha már az azonos időszak K.u.K. tengeralattjárósairól is írtam. Mivel egy magára valamit is adó blogger igyekszik kielégíteni olvasói kívánságait, vettem egy mély levegőt, előkotortam néhány forrásmunkát a valódi és virtuális könyvespolcaim mélyéről és összeállítottam ezt a posztot. Mielőtt azonban ingujjatokat feltűrve nekiállnátok szemügyre venni a listákat és ízekre szedni a számokat, felvezetésként ismételjük át azokat az alapinformációkat, amelyek egy ilyen, szigorúan tájékoztató és ismeretterjesztő jellegű statisztika helyes értelmezéséhez feltétlenül szükségesek.

A hadtörténelem iránt érdeklődő szakmai sokaságon belül egy markáns kisebbség kifejezetten a haditengerészet rajongója. Ők azok, akik csuklóból megmondják, mi a különbség egy cirkáló és egy romboló között, mi az a zászlóshajó és tán még azt is, hogy miért magasabb rendfokozat az altengernagy az ellentengernagynál. A haditengerészeti vonzalmúak csoportján belül is elkülönülnek egy kicsit azok a kollégák, akik érdeklődésének fókuszában a tengeralattjárók állnak. Mai posztunk elsősorban nem is nekik szól, hiszen nekik biztosan a kisujjukban van a téma, inkább a csendes többségnek, akik keveset (vagy semmit) nem tudnak az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete (Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine) tengeralattjáró fegyvernemének első világháborús teljesítményéről. Mivel nem vagyok a téma szakértője, megköszönnék minden érdemi kiegészítést és pontosítást, amiket a komment-szekcióban helyezhettek el.

Amint azt a két Facebook-oldalunk olvasói, illetve a zárt csoportunk tagjai tudják, 2018. november 30-án rendhagyó Lemilblog-bulira került sor. Rendhagyónak nevezem, mert az első programpont nem a szokásos első kör sör kikérése volt, hanem egy (másfél órásra tervezett, végül két és fél órán át tartó) beszélgetés Jasenszky Nándorral, a TEK szóvivőjével. Vele jó másfél évvel ezelőtt már készült nálunk egy nagyinterjú (az első rész itt, a második pedig itt érhető el), s most úgy gondoltam, hogy élőben is frusztráljuk meg egy kicsit. A Grund legnagyobb különterme max. 40 fő befogadására alkalmas, ezért a jelentkezés sorrendje döntött. Az érdeklődés nagy volt, sokan kimaradtak, de hát - ahogy a költő mondja - ez az élet, Babolcsai néni!

Amint azt már észrevehettétek, a posztíró egyik kedvenc olvasmánya a Gallup International Association globális közvéleménykutatásainak böngészése. Kettőről már be is számoltunk nektek ezeken az oldalakon (az egyik itt, a másik pedig itt olvasható, a posztok által generált, roppant érdekes vitákkal és kommentekkel együtt). Most ismét egy hasonlót ismertetek. A felmérésre 2017 októbere és decembere között került sor. A kutatás reprezentatívnak minősül, vagyis az országonként kiválasztott 500-2000 fő 95%-os pontossággal tükrözi az adott állam lakosságának összetételét. Ebben a felmérésben 54 ország 54569 polgára vett részt. 23 országban személyes megkérdezés volt, 13 országban telefonos, 18 országban online kérdőívet töltettek ki az emberekkel.

Avagy amikor a tudósoknak majdnem sikerült kirobbantani a harmadik világháborút, évekkel a Szovjetunió széthullása után.

A Japán Császárság, természeti erőforrások, főleg ásványkincsek híján, nagyhatalmi álmokkal megáldva, a közeli Mandzsúria gyarmatosításába kezdett az 1920-as évek végétől (pár száz éves tradíciót folytatva). Kezdeti sikereiket helytelenítve, több nagyhatalom, elsősorban régi szövetségesük, a Brit Birodalom, valamint az USA, Japánt nagyon érzékenyen érintő embargót vezetett be. Japánnak választania kellett: visszavonul regionális jelentéktelen státuszba, vagy - megismételve a korábbi Japán-Orosz háborúban minden esélyt meghazudtoló sikerét, gyors, váratlan csapással megnyeri a háborút (Port Arthur - Pearl Harbor). 

A feudalizmusból gyors menetben a kapitalizmusba váltó Japán nem rendelkezett nehéziparral, kezdetben a fejlett ipari hatalmak (levetett) arzenáljából vásárolt, ezeket modernizálta, később több-kevesebb sikerrel másolt saját gyártásba fogott. Ez később visszaütött a sok különböző fejlettségű fegyverrendszer és az eltérő kaliberek miatt.

 A legrosszabb pisztoly

 A japánok inspirációt merítő mentalitása néha borzalmas fegyvereket eredményezett.  Ilyenek a Nambu Type 14 típusú öntöltő pisztolyok (a német Luger utánérzése, eredetileg Kijiro Nambu Type A-ból kifejlesztve és 1927-ben rendszeresítve. 200 és 400 ezer közötti számban gyártották, 8×22mm Nambu lőszert tüzelt, 8-as tárból), amik a típus minden létező gyerekbetegségét magukon viselték:

fent: Nambu Type 14

Szinte közhely az a szomorú tény, hogy a 2. Világháború milyen sok technikai újítást hozott az emberiség életébe. A háború hat éve alatt a technikai fejlődés elképesztő volt, elég ha csak a repülésre gondolunk: 1939-ben még voltak rendszerben kétfedelű vadászgépek (A Magyar Királyi Honvéd Légierő állományában is) 1945-ben pedig már gázturbinás, sugárhajtású gépek is megjelentek az égen. A radar kifejlesztése szintén hadi célokat szolgált, a háború végére mérete kisebb lett, hatékonysága javult. Az USA volt az első ország, amelyik a háború után a radarral felszerelt katonai repülőgépeinek új feladatot adott: a polgári repülésbiztonság javítása, és a viharok előrejelzése, sőt, közvetlen vizsgálata.

A "mi lett volna, ha..." típusú felvetésektől a történészek egy része idegrohamot kap, a másik része egyszerűen nem foglalkozik vele, a harmadik rész pedig szívesen elbabrál a lehetőséggel, persze hangsúlyozva, hogy ez csak amolyan gondolatkísérlet, senki ne vegye komolyan. Az újságírókat nem kötik ilyen szabályok, úgyhogy a mai posztban röviden ismertetem Martin Kettle írását.

A The Guardian szerkesztője és állandó szerzője néhány évvel ezelőtt az egyik cikkében azt tárgyalta, hogy (szerinte) mi lett volna a következménye annak, ha az első világháborút az Antant elveszíti, Németország (és a központi hatalmak) pedig megnyerik. Ma, alig néhány nappal a Nagy Háború befejezését jelentő compiégne-i fegyverletétel századik évfordulója után játszadozzatok el ti is a gondolattal, de előtte olvassátok el Kettle találgatásait (az eredeti cikk, amiből ezeket vettem, ezen a linken érhető el), majd szedjétek apró darabokra azokat, ahogy szoktátok :-)

Nem mai hír (konkrétan 2017-es), de a múltkori Caraman-cikk kapcsán egy kicsit aprólékosabban körülnéztem a román SIE (Serviciul de Informaţii Externe = Külső Hírszerző Szolgálat) honlapján és hát olyat láttam, amitől elkerekedett a szemem.

A tavaly ugyanis egy olyat léptek, ami titkosszolgálattól (pláne közép-kelet-európai gumitalpúaktól) eléggé szokatlan: meghívtak a főhadiszállásukra hatot Románia legismertebb bloggerei közül, akikkel munkatársaik hosszasan elbeszélgettek, igyekeztek minden (állam- és szolgálati titkokat természetesen nem érintő) kérdésükre válaszolni, felvillantották a kémszakma néhány aspektusát, majd minden megkötés nélkül hagyták, hogy a bloggerek úgy írják meg élményeiket és tapasztalataikat, ahogy ők akarják. Ha jól tudom, csak a kiképzőbázisuk pontos helyszínéről nem írhattak, minden másról igen.

Néhány órával azután, hogy 1969. július 19-én kora délután egy jól öltözött, 38 éves úriember bekopogott a párizsi brit nagykövetség ajtaján és védelemért, valamint néminemű aprópénzért cserébe információkat kínált fel az MI5 kihelyezett irodavezetőjének, Bukarestben megszólaltak a vészcsengők. A Securitate külföldi hírszerzésért felelős főigazgatóságának, a DGIE-nek a vezetője, Nicolae Doicaru vezérőrnagy sebzett oroszlánként felordít és magához rendeli a NATO elleni hírszerzésért felelős főosztály vezetőjét. Az ezredes szóhoz sem jut, erejéből csak annyira futja, hogy némán bólogat és egy-egy bátortalan „Értettem!”-mel reagál a tábornoki dühkitörésre. Öt perc elteltével visszatér irodájába, páncélszekrényéből elővesz egy dossziét, s megszeppent titkárságvezetőjének elkezd diktálni egy rejtjelezett táviratot. Minden idők legeredményesebb román hírszerzési művelete 11 év után véget ért.

Sok blog foglalkozik hadtörténelemmel, haditechnikával, ezek között van igazán profi, és bántóan amatőr. Van viszont egy szürke zóna, ahol a szerző úgy tálalja a cikket, mintha a téma igazi szakértője lenne, de legalábbis valamiféle bennfentes cinkosság érzetét kelti, valahogy úgy, hogy ő az igazi szakértő, mindenki más csak imposztor lehet. A blog egy olyan műfaj, ahol a hozzászólások sokat segíthetnek a szerzőnek is és az olvasóknak is, ha rávilágítanak az adott poszt néhány hiányosságára, tévedésére. Az viszont borzasztó kínos, ha egy helyreigazító hozzászólást a bloggazda kitöröl, mert sérti az önérzetét, és/vagy nem akar nagyközönség előtt beégni. A most következő bejegyzés vendégszerzőnk, Molnibalage írása, ami egy ilyen helyzet miatt (is) íródott, lentebb olvasható, miért. Annyit elspoilerezhetek, hogy a cikk rendkívül alapos, közérthető, és elég hosszú. Kávét, rágcsálnivalót érdemes bekészíteni. Az én személyes megjegyzésem: az előzetesen moderált hozzászólású, vagy letiltott hozzászólású blogposztokat csak nagyon-nagyon indokolt esetben olvasok el. Öveket becsatolni, Molnibalage-é a szó!

Az elmúlt napok nyugati (és részben magyar) sajtójának azon cikkeit olvasgatva, amelyek az orosz katonai hírszerzés (lánykori nevén GRU, ma már csak GU) embereinek nyugat-európai kalandjait taglalják, az ember csak kapkodja a fejét és nem tudja, mit higgyen. Ebben a posztban röviden összefoglalom az orosz kémek (illetve pontosabban: külföldi területen tevékenykedő műveleti tisztek) legfrissebb poénjait azok számára, akik még mindig azt hinnék (vagy még mindig abban reménykednének), hogy a G(R)U tévedhetetlen, vérprofi és félelmet keltő akcióügynökei a mai napig a szakmai csúcsát jelentik, akárcsak 25-50-75 évvel ezelőtt.

Ha a poszt olvasása közben a Benny Hill Show főcímzenéjét véled hallani, olyan nagyot nem tévedsz.

"Mexikóban ha van pénzed, bármit megtehetsz- meg fogod úszni."

Az utóbbi idők szomorú belföldi slágertémája a kilakoltatások ügye. A Lemilblog - a lehetőségekhez képest - igyekszik távoltartani magát az általános belpolitikai fejlemények kommentálásától, s azon vagyunk, hogy csak a rendvédelemmel, katonai témákkal, biztonságpolitikával és hasonlókkal fárasszuk a nagyérdeműt. Nem vagyunk sem szociológusok, sem jogvédő szakemberek, s a szociális ügyeket sem feltétlenül szoktuk a virtuális zászlónkra tűzni. Mindez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy érzéketlenek lennénk a társadalmi problémákra, simán csak igyekszünk megmaradni a kaptafánál.

A kilakoltatásokkal sem akartunk foglalkozni, de egyre-másra kapjuk az olyan visszajelzéseket (személyesen, emailekben, a FB-oldalunkon, az általunk adminisztrált zárt csoportokban, stb.), amelyek mind egy irányba mutatnak: roppant bátor és dühös polgártársaink egyre nagyobb számban a kilakoltatások biztosításához kivezényelt rendőröket cseszegetik, lepribékezik és megköpködik őket, az egyenruhásokon kitöltve jogos (vagy jogosnak vélt) haragjukat. A mai vitaposzt (illetve hát ennek szerzője) azt a nagyívű célt tűzte ki maga elé, hogy egy kis tiszta vizet öntsön a pohárba, legalábbis ami a rendőrök szerepét illeti ebben a cirkuszban. És nem, nem akarjuk itt megoldani a lakhatási válságot. Nem is tudnánk, de nem is a mi feladatunk.

A blog olvasói jól ismerik már Molnibalage kolléga írásait, melyek főleg a légi harcászat témakörében születtek. Most is két, általa jegyzett cikket ajánlunk az olvasók figyelmébe. Az első cikk egy banális esetet jár körbe. Történt, hogy ez év augusztus 7-én a spanyol légierő egyik vadászgépe véletlenül egy légharc rakétát indított. Eddig nem olyan érdekes, a legjobb családban is megesik az ilyen. Na de pont a Baltikumban, pont a NATO Baltic Air Policing keretében, pont akkor, amikor finoman szólva fokozódik a nemzetközi helyzet... A cikk részletesen kitér a légiharc rakéták indítási metódusára, melyik gépen hol, milyen kapcsolót kell felkattintani, billentyűt lenyomni, hogy egyáltalán lőni lehessen. Mivel ez az eset nem egyedi, a cikk bemutat hasonló eseteket is. Mindenképp érdekes, és tanulságos olvasmány, szemléltető képekkel bőven ellátva. Ide klikkelve olvashatjátok.

A másik cikk egy interjú Robert Hierl vadászpilótával, aki a nyugatnémet Luftwaffe F-4 Phantom pilótájaként kezdte, és abban a szerencsében részesült, hogy a német újraegyesítés után az NDK légerejétől megörökölt MiG-29-re is kapott kiképzést. Részletesen meséli el, hogyan jutott el az amerikai kiképzéstől az orosz csúcsvadászig, hogy az NDK-tól nem csak a gépeket örökölték meg, hanem a pilótákat is, de azok zavarba ejtően nagy százaléka vagy nem akart a NATO pilótája lenni, vagy beszervezett Stasi besúgó volt. A cikkben a HTKA oldal szerzői, lektorai is hozzáfűzik a maguk megjegyzéseit. Erre a linkre kattintva érhető el. Kellemes időtöltést!

Három nappal ezelőtt ismertettük a Gallup azon nemzetközi közvéleménykutatását, amelyben egy, látszólag roppant egyszerű, mégis elképesztően összetett (és komoly indulatokat kiváltó) kérdésre kérték 64 ország teljes lakosságát reprezentáló, 62 ezer főből álló minta válaszát: ha az ön országa érintett lenne egy háborúban, harcolna-e ön az országáért?

A globális felmérés eredményeiről eleget írtam a múltkor, mai értékelő posztunkban az ugyanazon kérdésre adott magyar válaszokról számolok be, ugyanis az ezt megelőző poszt végén egy szavazást írtunk ki a poszt olvasói számára.

Három héttel ezelőtt foglalkoztunk egy Gallup-felméréssel, amelyben a közvéleménykutató-intézet munkatársai 66 ország lakosságát reprezentáló mintát kérdeztek meg arról, hogy a hat legnagyobb katonai hatalom közül melyiket választanák katonai szövetségesnek egy fegyveres konfliktus esetén. Most egy másik, legalább ilyen érdekes témát feszegető felmérés eredményeiről számolunk be az érdeklődőknek. Tesszük ezt most, az iskolai év kezdetén, amikor úgy tűnik, hogy a hazafias és honvédelmi nevelés bevezetésének egyre nagyobb a valószínűsége. A téma komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy maga Simicskó István, az elmúlt ciklus honvédelmi minisztere kapta feladatul a dolog megszervezését, ha már úgyis olyan szép eredményeket ért el a honvédség rendberakása területén.

A titkos műveletek világában egy jól elhelyezett, megtévesztő információ profi módon történő kiszivárogtatása gyakran eredményesebb, mint számos más erő, eszköz vagy módszer, arról nem is beszélve, hogy mennyivel olcsóbb és rizikómentesebb az összes többi, számba vehető lehetőségnél. 1947-ben a kanadai elhárítás egy viccesnek induló, de villámgyorsan tömeges méreteket öltő tiltakozássorozat méregfogát húzta ki egy mesteri ötlettel, még azelőtt, hogy komolyabb problémát okozhatott volna. A poén poénja pedig az, hogy még az is lehet: valójában nem is dezinformációról volt szó, hanem tényközlésről.

Elismerem: ez most elég zavarosnak hangzik, de ha elolvassátok a posztot, érteni fogjátok.

Négy nappal ezelőtt jelent meg az a posztunk, amelyben egy érdekes nemzetközi Gallup-felmérés eredményeit ismertettük. Amint azt jeleztük, Magyarország sajnos kimaradt a szórásból, úgyhogy a Lemilblog olvasóit arra kértük, segítsenek felmérni a hazai hozzáállást és véleményeket ahhoz a kérdéshez, hogy melyik katonai nagyhatalmat látnánk szívesen szövetségesként a listában szereplő hatból, ha Magyarország katonai fenyegetéssel nézne farkasszemet. Ígéretünkhöz híven ma ismertetjük a végeredményt.

Elöljáróban szükséges leszögezni, hogy - a Gallup módszertanával ellentétben - a mi közvéleménykutatásunk nem volt reprezentatív. Bármennyire is szeretnénk (disclaimer: nem is szeretnénk igazából), blogunk olvasói nem képviselik az ország teljes lakosságának keresztmetszetét, úgyhogy minden összehasonlítás a Gallup más országokra vonatkozó eredményeivel szükségképpen erőltetett, de ezt a keresztet felvállaljuk, mert úgyse kerül semmibe.

A Gallup International Association minden évben izgalmasabbnál izgalmasabb közvélemény-kutatásokat készít, többek között olyanokat, amelyek alkalmasak arra, hogy a Lemilblog szakértői olvasóközönségének ingerküszöbét is megugorják. Az egyik ilyenről fogok most beszámolni azoknak, akik érdeklődnek a biztonságpolitikai témák iránt, nem tévesztik össze Szlovákiát sem Szlovéniával, sem Szlavóniával, de ez a 2016 októbere és decembere között lezajlott felmérés valahogy kimaradt az életükből. Ebben a nyárutói kánikulában pont jó lesz elgondolkodni rajta; bevallom, én több órán át böngésztem az adatokat, nézegettem a térképeket és próbáltam magyarázatot keresni jónéhány számadatra.