Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Ha már úgyis Pekingben járt, Professor Pizka gondolt egyet és átnézett az onnan alig 11 ezer kilométerre és 13 órányi időzóna-távolságban található St. Louisba (Illinois), ahol készített pár fotót az amerikai légierő Air Mobility Command-járól. És mivel úriember vagyok, nem is mondom ki, hogy mennyire irigykedem. Ti megtehetitek, benneteket nem köt a szerkesztői viselkedési kódex; adjatok neki!!!

Hát, nem is tudom... Többen is jelezték emailben, hogy a Goldenblog 2009. évi versenyén, a Hírblog kategóriában (?) a lemilblog a tiszteletre méltó nyolcadik helyezést érte el... Most, hogy megnézterm, láttam, hogy 91 blog között nem is olyan rossz ez az eredmény.

Professor Pizka itt járt a szomszédban, a Peking melletti kínai Légierő-Múzeumban (van ennek hosszabb neve is, de ettől most eltekintenék), s ha már úgyis fotózott egy keveset, nekidurálta magát egy vendégposzt megírásának, hogy az élmények ne menjenek veszendőbe, s hogy a kínai elhárításnak se kelljen olyan sokat keresgélnie a magyar blogoszférában, ha utólag kíváncsi lenne posztolónkra.

 "Hős szabadságát elveszti Segesvár…" (részlet a Székely Himnuszból)

Lóra, indulj! Parancsolta egy aprótermetű és igen rossz magyar kiejtésű tábornok Székelykeresztúron annak a 3500 fős haderőnek, amellyel az Erdélyben állomásozó erős cári és császári csapatokat igyekezett feltartóztatni, megzavarni. Napra pontosan 160 éve hangzott el Bem József tábornoktól e parancs, amikor már igencsak gyülekeztek a viharfelhők Székelyföld felett.

A májusi orosz intervenció következtében majdnem minden hadszíntéren többszörös fölénybe kerültek a szabadságharc ellen küzdő csapatok, ez így volt az erdélyi csatatereken is. A magyar esélyeket tovább rontotta, hogy az erdélyi románság nagy része fegyvert ragadott és az ellenük bevetett 10.000 fős nagyságrendű honvéd (mai szóhasználattal élve inkább: partizánvadász) alakulatok tovább csökkentették az amúgy sem túl nagy számú forradalmi sereget.

Itt a nyár, a hőmérséklet csúcsokat döntöget, s aki teheti, felfüggeszti a nemzetgazdaság gyarapítására tett – olykor hiábavalónak tűnő – erőfeszítéseit. Olvasóink egy része javában készül a szabadságra, s a lemilblog (deklarált közszolgálati küldetésének megfelelően) kötelességének érzi, hogy – a fizikai-szellemi kikapcsolódást elősegítendő – hozzájáruljon az üres órák tartalmas ki- és megtöltéséhez.

Szun Ce óta tudjuk, hogy egy-egy sikeres csata, hadjárat vagy akár háború hátterében az esetek többségében ott lapulnak az eredményes kémek (vagy ha sikertelen volt, akkor a másik oldalon). Azt, hogy Napóleon elsősorban hadserege, a híres Grande Armée segítségével taposta végig Európát és érte el azóta is riszpektet érdemlő katonai és politikai sikereit, mindenki tudja. Azt azonban, hogy nála (illetve neki) szolgált a 19. század elejének egyik legtökösebb hírszerzője, jóformán csak a frankofilek tartják számon.

Mai posztunk a geopolitikailag meglehetősen elfogult, és a német-orosz-angolszász háromszögön belül mozgó hírszerzéstörténeti kultúránk egyik fehér foltját szeretné beszínezni a korzikai mesterkémjének, Karl Ludwig Schulmeisternek a bemutatásával.

A most következő rövid történettel kapcsolatban (amelyet Zig Zagtól kaptam percekkel ezelőtt) számos találgatás és elmélet született: van, akik szerint városi legenda, s vannak, akik leteszik a nagyesküt, hogy valóban megtörtént, méghozzá valamikor az évezred elején.

Mivel igazi katonasztoriról van szó, nem szeretnénk átmenni oknyomozóba. Elégedjünk meg annyival, hogy kikapcsolódunk egy kicsit, s azzal, hogy a  vélelmezett főhős létező személy. Lebegjen szemünk előtt az olasz mondás, mely szerint „Si non è vero, è ben trovato!”, vagyis „Ha nem is igaz, de roppant találó!”.

A hölgyeknek amúgy természetesen kézcsókunk!

Valljuk be: zaklatott történelmünk, továbbá Jókai, Gárdonyi és hasonszőrű (általunk amúgy roppant tisztelt) írótársaik sokat tettek azért, hogy a „török katona” jelzős szerkezet hallatán az átlagmagyar lelki szemei elé évszázadokon keresztül a bugyogós, lehetőleg félszemű, görbe karddal hadonászó, punkos frizurát viselő janicsárszerű képződmény képe ússzon be a félhomályból. Ezt az imázst fogjuk ma egy kicsit szétzilálni, mégpedig a török ejtőernyős kommandósok bemutatásával.

A lemilblogtól megszokott könnyed, olykor tréfálkozó hangvétel most egy egynapos, rendkívüli kimenőt kap, mert mai témánk meglehetősen komor.

Szerkesztőink, szerzőink és olvasóink egy része hivatásszerűen vagy műkedvelő módon bár, de foglalkozik kül-, biztonság- és/vagy katonapolitikával. Lehet, hogy ez semmi mást nem jelent (legalábbis blogszinten), csak azt, hogy az átlagnál nyitottabbak vagyunk az ilyen-olyan vonatkozó hírekre, érzékenyebben reagálunk bizonyos történésekre, s talán a véleményünk is markánsabb ezekben az esetekben.

Míg szerényebb védelmi (?) kapacitással rendelkező országok hadserege esetében a „különlegesek” főnév hallatán az embernek egy-két, maximum három alakulat ugrik be, az Egyesült Államok ilyen szempontból maga a bőségszaru: az USA-ban speciális egységből is több van, mint a Magyar Honvédségben lövészszakaszból.

Mai posztunk a Marcinko fregattkapitány (commander) által több (váltakozó színvonalú) könyvben is megörökített különlegesekről, az Egyesült Államok Haditengerészetéhez tartozó SEAL-ről szól a kezdetektől a vietnámi háború végéig. Fogyasszátok mértékletesen.

A szövetséges blogok egyikén kiváló elemzés-sorozat olvasható a kínai hadseregről; nem is vindikáljuk magunknak sem a jogot, sem a merészséget, hogy azt érdemben ki tudjuk egészíteni.

Mai rövidhírünk ugyancsak a Középső Birodalom fegyvereseit érinti, de korántsem a stratégiai vagy katonapolitikai vonatkozásokban. De nem ám... Ma a kínai díszőrségről ejtünk pár szót.

A folytatás az első részhez képest pedig nem is késett sokat. A főerő Brennus és Akichoros vezérek irányításával indult meg dél felé. Brennus nevével már találkoztunk: így hívták azt a kelta főnököt is, aki némileg alakított Róma városképén, maga a név egyszerűen „Vezért” jelent. Ezért is merült fel többször, hogy itt inkább egy tisztségről van szó, nem pedig egy névről (bár ezek könnyen egymásba csúsznak, v.ö. a Gyula vagy a Zoltán névvel). Azt sem tartották kizártnak, hogy Brennus és Akichoros ugyanaz a személy lett volna, bár ez esetben egy meglehetősen hasadt személyiségről lehetett szó, aki képes volt személyesen irányítani két egymástól távoli hadműveletet is. Az események alapján inkább úgy tűnik nekem, hogy Brennus (keltásabban/görögösebben Brennos) lehetett a fő-főnök, Belgios és Akichoros az al-főnökök, már csak azért is, mert Brennus volt az, aki a fő csapásirányon vitézkedett, megcélozva Hellász szívét. De az is lehet, hogy a dicső rómaiverő előd tiszteletére (és erejének megidézésére) viselte ezt a nevet, ahogy Napóleonból és Caesarból is akadt még pár az eredeti után.

Statisztikailag kettős, lélektanilag hármas küszöbhöz érkezett a lemilblog, amit kénytelenek vagyunk egy  ünnepi szolgálati közleményben világhírré röpíteni.

Történetünk idején, vagy mondjuk úgy, a kelta uralom csúcspontján a Duna alsó szakaszától egészen a donegali partokig el lehetett utazni úgy, hogy túl sok új nyelvet nem kellett megtanulni közben. Egységes birodalommá természetesen nem szerveződtek az Európa nyugati és középső részét benépesítő kelta törzsek, de a többé-kevésbé egységes kultúra megléte azóta is példa nélkül álló az öreg kontinens történetében. Volt persze pár idegesítő vonásuk is, például az írástudóik kínosan ügyeltek arra, hogy ne írjanak le semmit, ezért mind a mai napig bátran odatehetjük a „rejtélyes” és a „misztikus” jelzőket a kelták mellé. Amit a tárgyi leleteken kívül tudni vélünk róluk, azt leginkább mások leírásaiból tudjuk, ezek a mások pedig a kor speciális jellemzői miatt általában az ellenségeik voltak.

Az első és a második után elérkeztünk az Otto Skorzenyről szóló sorozat harmadik részéhez. Ha észnél leszünk és nem gabalyodunk bele a szükségesnél jobban, ma be is fejezzük, de addig még rengeteg olvasnivaló vár rátok, úgyhogy ne húzzuk az időt, csapjunk bele!

A múltkor elkezdtük Otto Skorzeny életútjának bemutatását. Végigmentünk a gyermekkoron, megemlítettük a főiskolai éveket, és egészen odáig jutottunk el, hogy az immáron SS Hauptsturmführer (nagyjából százados) nagy beszélgetést folytat Walter Schellenberggel, a Sicherheitsdienst külföldi hírszerzéséért felelős vezetőjével.

Mai második posztunkban megnézzük, hogyan alakult a továbbiakban a sebhelyes arcú Ottó sorsa, és szót ejtünk az első két, általa irányított akcióról is.

Ahogyan azt két héttel ezelőtt felelősen megígértem, albániai kiruccanásunk során folyamatosan szem előtt tartottam a lemilblog olvasóinak érdeklődési területét, s igyekeztem olyan látnivalókat is feltérképezni, amelyekről feltételezhető, hogy egy katonai-rendvédelmi irányultságú közönségnek is csemegét jelentenek.

A fentiek értelmében napi posztunkban a híres-neves albániai bunkerekről mesélek nektek, jócskán meghintve fotókkal.

65 éve szálltak partra az első angol és amerikai csapatok Normandiában, hogy megszabaduljanak végre Józsi bácsi állandó szemrehányásaitól a második front hiánya miatt. Mivel az összes érintett különleges alakulatról - Királyi Tengerészgyalogság, rangerek, angol, német és amerikai ejtőernyősök - már született poszt a blogon, nézzünk most valamit, ahol az alakulatok teljesen átlagosak voltak, csak amit véghezvittek, az volt különleges. A leírások általában elintézik két mondattal, pedig nélkülük a franciaországi hadjárat korántsem biztos, hogy a szövetségesek javára dőlt volna el - ezek a Mulberry kikötők.

Kérem a tisztelt kollégákat, vessenek egy pillantást társblogunk legújabb cikkére, melynek gazdájáról illetve a poszt szerzőjéről is kizárólag jókat tudok mondani, emberileg és szakmailag egyaránt :).

A nevükben is köszönöm.
 

A sorkatonai szolgálaton alapuló Magyar Királyi Honvédséget az 1868. december 4-én elfogadott XL. törvénycikk alapján szervezték meg, ezután indulhattak a magyar bakák vígan (?) a sorozóbizottságok elé. A véres világháborúk kissé lecsillapították a bevonulási kedvet, de a Varsói Szerződés 5. Hadserege (Magyar Néphadsereg) mégis bővelkedett a továbbszolgáló állományban, ami az elégedettség mindenkori mutatója. A mesterségesen magasan tartott létszámból persze adódtak problémák, nemcsak költségvetési, hanem nemzet népgazdasági bajok is származtak az aktív korú fiatalok munkából lévő távolmaradásával.

Tájékoztatjuk kedves olvasóinkat, hogy mától tiboru a hét bloggere, amiről ide kattintva olvashattok. És persze kommentelhettek is oda, kihasználva a lehetőséget, hogy ott nem tudom moderálni a hozzászólásokat.

Ja és még annyit, hogy mostantól vagy két hétig távol leszek, de a blog kiváló kezekben van. Néha majd be-benézek (ha lesz erő a térben), de maximum egy-egy rövid kommentre leszek csak jó.

Igyekezni fogok, hogy élménygyűjtés közben a lemil profiljába vágó dolgokra is odafigyeljek, amik aztán posztok formájában tárgyiasulnak.

Viszlát június hetedikén!
 

A hadtörténelemmel foglalkozók tudják, hogy a svédek nagy királya, Gusztáv Adolf egyike volt a legtökösebb középkori kora újkori király-hadvezéreknek. Ahogyan az közismert, Észak Oroszlánja – számos erénye mellett – arról is híres, hogy gyakorlatilag az első sorozott, jól kiképzett nemzeti hadsereget hozta létre Európában.

De azóta? Vajon mit/kit tud letenni a különlegesek asztalára a közel kétszáz éve békében élő, semleges Svédország?

Nos, például őket: a dragonyos vadászokat, akiket az amerikaiak egyszerűen csak észak rangereinek neveznek – talán nem véletlenül.

Sándor barátunk, rendszeres olvasónk és szs. nicken kommentelőnk elhatározta, hogy kissé felélénkíti a klasszikus történeti elemeket az ókori Görögországból. Szerzőnk szerényen azt írja, hogy mostanában egy projekt miatt foglalkozik kicsit a Kr.e. 4-3. század (had)történelmi eseményeivel, s a lemiles élmények hatására, mintegy melléktermékként örvendeztet meg bennünket ezzel a poszttal. Ha ilyen a melléktermék, milyen lehet a projekt - kérdezhetnénk? Jöjjön hát Epiruszi "Majdnemnagy" Sándor története. Köszi és üdv, Zig Zag

*  *  *

Nehéz lehet, amikor az embernek híres rokona van, legalábbis akkor, ha ő maga is hasonló ambíciókat dédelget. I. Sándor (Alexander, Alexandros, de ezeknek a görög neveknek annyi változata van, úgyhogy maradjunk a legegyszerűbbnél), Epirusz (Epeirosz, stb.) királya is ebben a cipőben járt, és már a híres rokonság miatt is érdemes megvizsgálni, hogy hogyan. [képünkön]

Kérem a tisztelt kollégákat, vessenek egy pillantást ennek az új blognak a nyitóposztjára, melynek gazdájáról kizárólag jókat tudok mondani, emberileg és szakmailag egyaránt.

A nevében is köszönöm az együttműködéseteket.