A hidegháború egyik jelentős, amerikai oldalon a szovjetek ellen dolgozó kémjének bemutatásában az első részben ott hagytuk abba, hogy John (Ivan) Guilsher, a CIA moszkvai embere felveszi a telefonos kapcsolatot "Vanquish"-sel (Adolf Georgijevics Tolkacsovval), a Fazotron vállalat (s ezáltal a Vörös Légierő) konstruktőrével.
Lássuk, hogyan boldogultak egymással (és a KGB-vel) a továbbiakban.
Biztos vagyok abban, hogy ti is többször hallottatok tekintélyes újságírót, politikust (van egyáltalán tekintélyes politikus..? Költői kérdés volt, nem köll válaszolni!) és közéleti személyiséget - az izgalomtól és a felháborodástól elfúló hangon - „emberiség elleni bűntettről” beszélni, esetleg olvastatok olyan cikket (tanulmányt, satöbbit), ahol ez a szóösszetétel így szerepel.
Tudom, hogy vissza-visszatérő vitatéma ez a sajtóban, fórumokon, akár magánbeszélgetésekben is, ezért nem húzom az időt: röviden elmondom a véleményem, s amúgy is blogunk profiljába vág.
Kedves olvasónk és kommentelőnk, aki Kokas nicknéven osztja meg velünk bölcsességét most billentyűzetet ragadott és egy korábban tett felelőtlen ígéretének tett eleget. Hiánypótló cikkét bátran ajánlom a nyájas olvasóközönség számára. Íme olvassátok! Üdv, Zig Zag
Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.
Amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy ki is legyen blogunk kémek és hírszerzők sorozatának következő alanya, rájöttem, hogy a pártatlanság, az objektivitás és a kiegyensúlyozottság fenntartása érdekében itt az ideje, hogy egy olyan figurát válasszak soron következő főhősnek, aki Sorge doktorral vagy Kim Philbyvel ellentétben nem a szovjeteknek, hanem ellenük kémkedett. Körülnéztem a piacon és – nem először – rájöttem, hogy a választék bizony nem is olyan nagy; mintha az elmúlt nyolcvan évben Moszkva ügyesebb lett volna Washingtonnál, Londonnál vagy Berlinnél. Vagy a nyugatiak ennyivel kevesebb esetben buktak volna le?
Nem tudom, de most nem is akarok ezen filózni. Koncentráljunk inkább Adolf Tolkacsovra, (Tolkacsevre? - mindkét verziót láttam már), akiről szerintem sokkal kevesebben hallottak, mint mondjuk Mata Hariról, pedig legalább egy nagyságrenddel nagyobb formátumú kém volt – két nagyságrenddel kisebb csípő- és mellbőséggel.
A Közép-Kelettel foglalkozó katonai és biztonságpolitikai szakértőket az elmúlt hetekben-hónapokban leginkább foglalkoztató kérdések egyike az afgán nemzeti hadsereg tematikája volt. Hogy a világ jelenleg egyik legneuralgikusabban viselkedő államának, az Afgán Iszlám Köztársaságnak van-e saját hadereje – az ott „vendégeskedő” nyugati (főleg európai és észak-amerikai) csapatokon kívül – , és ha igen, az milyen, bizony nem mindegy. Mai írásunkban megpróbálunk egy pillanatképet felvillantani, s reméljük, hogy poszt-kísérletünk talán rávilágít egy-két olyan problémára, ami elősegítheti a téma iránt érdeklődő magyar olvasók képbe helyezését.
Nem szokásom, de remélem, senki nem haragszik, ha most kivételt teszek: ide kattintva lehet elolvasni rövid összefoglalómat a Francia Idegenlégió történelmének egyik legdicsőségesebb, leghősiesebb és legtragikusabb csatájáról, melyre minden év április 30-án ünnepélyes körülmények közepette emlékeznek meg a légiósok.
Ez a nap az Idegenlégióé - hajtsunk fejet az egykori hősök előtt. Honneur et Fidelité - Becsület és Hűség; azok a férfiak méltó képviselői a Légió jelmondata szellemiségének.
A különleges alakulatok blogunkban történő számbavételénél elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol az előzetes nemzeti sztereotípiák egyikének lebontásához fogunk segédkezet nyújtani. Az „osztrák” főnév hallatán ugyanis sokkal többünknek ugrik be a gemütlich (kedélyes, kényelmes, fesztelen) sógor képe, amint bőrből készült térdnaciban és/vagy tiroli kalapban, méretes söröskriglit markolászva teliszájjal vínersniccelt habzsol, mint egy talpig fegyverbe öltözött kommandósé, aki a Steyr AUG A2 típusú legjobb barátjával karöltve megrohamoz egy eltérített repülőgépet, vagy a földdel tesz egyenlővé egy – terroristák által elfoglalt – karintiai virslikészítő üzemet.
Hölgyeim és Uraim: a Jagdkommando (a továbbiakban: Jk), innen, a szomszédból!
Az első részben megismerkedtünk azzal az – egyhangúnak korántsem mondható – életpályával, melynek lokális végpontján, 1962 januárjában ott áll hősünk, Kamal Amin Saabet, Argentínából hazatelepült szír üzletember bőrében és fürkésző tekintetét Damaszkuszra veti.
Innen folytatjuk tehát Elijahu Kohen történetét – s hogy lesz-e harmadik rész, az csak a poszt írása közben fog eldőlni… bizony-bizony…
Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.
Lássuk tehát Elijahu Kohen (vagy Cohen) történetét.
„Könnyelmű” ígéretemnek eleget téve, bemutatom az ízig-vérig bácskai származású aradi vértanú, Schweidel József portréját.
Schweidel József 1796. május 18-án Zomborban látta meg a napvilágot egy német származású család harmadik gyermekeként. Zombor csak 1802-ben lett Bács-Bodrog vármegye székhelye, de édesapja, id. Schweidel József már fia születésekor kamarai főtisztviselő, a vármegye kincstári javainak kezelője. Édesanyja, Hirtl Teréz, a korabeli leírások szerint „…művelt és szellemes asszony…telve jósággal, szelídséggel és gyöngédséggel...”
Hoerbi kolléga - eredetileg a szerkesztőségnek címzett - levelét (hozzájárulásával) bekopizva kérem a tisztelt közönséget, hogy a kommentekben reagáljon.
Van egy ismerősöm, aki lengyelországi turistautakkal foglalkozik. Kíváncsiságból érdeklődtem egy esetleges przemysli úttal kapcsolatban.Azt mondja, hogy a szállás kb. 5000 Ft/fő/éj, ha nem túl igényesek a kedves utasok. Ez nagyjából diákszállós színvonalat jelent. Ha igényesebb a banda, akkor kb. 10.000 Ft/fő/éj a szálloda. Ezeket le is foglalja nekünk, hogy egyszerűbb legyen a dolog. Természetesen kaját is tud szervezni, mindent az igényeinkhez alakít.Az utazás lehet egyéni, de van egy 8 fős Renault Traffic busza, amit igénybe vehetünk. Ezt én is szoktam vezetni, így nem kell külön sofőrt fizetni. Maga az út kb. 500 km, ami kb. 7,5-9 óra forgalomtól függően.
Sokat gondolkodtam, hogy benyomjunk-e egy ilyen posztot, de aztán egyhangúlag megszavaztam, hogy igen, helye van a lemilblogon egy olyan bejegyzésnek, ahová kommentként az olvasók egy-egy (esetleg több), lehetőleg ne túl hosszú katonasztorit írhatnak, amelyek főszereplője a kommentelő maga (esetleg barátja, annak ismerőse, neadjisten az ismerős rokona vagy annak szomszédja) volt.
A Zenta cirkáló pusztulásának történetét, ahogy azt a történetírás feljegyezte, az előző részben olvashattátok. A levéltári kutatások során előkerült egy fontos dokumentum: a Zenta kapitánya – Pachner Pál fregattkapitány – által összeállított jelentés, melyben a hajó elsüllyedésének körülményeit írja le. A kapitány jelentésének keltezése 1914. augusztus 19-e, tehát közvetlenül a hadifogságba kerülés után íródott.
A lemilblog olvasói tudják, hogy aktualitásokról maximum egy-egy rövidhír erejéig szoktunk megemlékezni (na jó, egy-egy kisebb-nagyobb helyi háború eddig is kivétel volt). Azok az események, amelyek április második hetének elején-közepén történtek Mátészalkától keletre, légvonalban alig 500 kilométerre, szerintünk ugyancsak megérdemelnek egy rövidke posztot. Olvassátok tehát a sajnálatos kisinyovi eseményekről szóló elmélkedésünket.
Tudom, hogy lokálpatriotizmusom már-már aggasztó méreteket ölt, hiszen betegesen vonzódom mindenhez, ami Zentához kapcsolódik. De elárulom: szívem csücske – a zentai lányok mellett – egy hadihajó, amelyet szülővárosomról neveztek el. Következzék a Zenta cirkáló tragikus története.
Őfelsége I. Ferenc József Zenta cirkálójának (SMS Zenta) építését 1896. augusztus 8-án kezdték meg a pólai (ma: Pula, Horvátország) cs. és kir. Tengerészeti Szertár – közismertebb nevén az Arzenál – hajóépítő műhelyében. A hajótestet 1897. augusztus 18-án bocsájtották vízre, a cirkálót pedig 1899. május 28-án helyezték szolgálatba. A Zentának – a róla elnevezett cirkálóosztályban, – 1896-1901 között még két testvérhajója épült. Ezeket – a Zentához hasonlóan, amit az 1697-es diadalmas csata után neveztek el – emlékezetes csatahelyekről kapták nevüket: Aspern és Szigetvár.
Folytatjuk az amerikai rangerektől szóló írásunk második részével, amelyben a koreai háború utáni időszakkal foglalkozunk, kitérve pár olyan konkrét háborúra is, amelyből az erdőkerülőkből lett különlegesek derekasan kivették a részüket.
Markgraf barátunk a nagy sikerre tekintettel tovább folytatta a gyűjtést. Kitartásának eredménye lenne ez a széria, amely a korábbi posztnak mintegy folytatásaként is felfogható. Én csak annyit teszek hozzá, hogy az előzőnek is piszokul nagy sikere volt, ami szerintem most sem lesz másként. Köszönet az anyagért! Zig Zag
Az előző rész nagy sikerére való tekintettel, meg egyébként is április
elseje van szóval:
Önmagam és a lemilblog többi szerkesztője nevében (akikkel előzetesen nem egyeztettem ugyan, ezért máris elnézést kérek tőlük, hogy ezt teszem) egy kis önkritikát kell gyakorolnom.
Az utóbbi időben meglehetősen elhanyagoltuk ugyanis a harcászat és a hadászat teoretikusait és krónikásait, márpedig a gyakorlat a megfelelő, elméleti hátország nélkül olyan, mint a fröccs buborék, vagy a szeretkezés előjáték nélkül: a végső cél elérésére alkalmas ugyan, de – legalábbis ínyencek számára – csökkentett élvezeti értékkel bír.
Mai posztunkban egyik kortárs kedvencünket, John Keegant mutatjuk be nektek, egyúttal elnézést kérünk mindazoktól, akik készségszinten fújják életrajzát és olyan alaposan ismerik munkásságát, mint Michelle Wild a férfiak anatómiáját; ők addig eltávot kapnak.
Blogunk szorgalmas olvasói tudják, hogy az amerikai hadsereg sohasem szűkölködött különleges alakulatokban: mi is írtunk már az FSSF-ről (jó, ez közös ló volt a kanadaiakkal), a jenki ejtőernyősökről, sőt, a Delta Force-ról is, úgyhogy lelkiismeretünk majdnem tiszta.
Azért csak majdnem, mert mindeddig kimaradt a US Army talán legpatinásabb alakulata, akik egyfajta katonai arisztokráciaként egészen a XVII. századig tudják visszavezetni fegyvernemi családfájukat, s akikről legalább annyi történet forog közszájon, mint a nagy vetélytársakról.
Igen, itt az ideje, hogy a rangerek is kapjanak két posztot a Lemilen. Reméljük, nem bánjátok.
A L'Express című párizsi hetilap értesülései szerint a francia Belügyminisztérium illetékesei meglehetős aggodalommal várják egy dokumentum-jellegű könyv megjelenését.
A szóbanforgó mű álnéven fog napvilágot látni, és egy egykori fedett nyomozó visszaemlékezéseit tartalmazza, aki a Francia Bűnügyi Rendőrség (Police Judiciaire) megbízásából a francia Baszkföldön, illetve a spanyolországi Andalúziában folytatott bűnügyi hírszerző tevékenységet, hosszú távú beépülés keretein belül.
Eljött az ideje a Philby-féle poszt harmadik részének. Kérlek, bírd ki és ne görgess most a cikk végére, hogy megbizonyosodj arról, ez valóban az utolsó-e, vagy esetleg a szerző tényleg elvesztette józan ítélőképességét és dacolni mer a tömegekkel!
A szovjet hírszerzés egyik legfényesebb csillaga elérkezett pályája csúcsának közelébe: ugye emlékszünk az előző részből, hogy ő lett annak a IX. ügyosztálynak a vezetője, amely felelős volt a teljes, szovjet irányba megvalósuló brit kémkedésért?
Lássuk, hogyan boldogult a feladattal.
Kedves régi barátunk és kommentelő harcostársunk Titus Pullo Urbino nagyon jó témát választott. Így március 15-e után pár nappal joggal elvárható, hogy a Szabadságharc eseményeit időrendben, földrajzilag, és tábornokok neve szerint ABC sorrendben is felidézze mindenki. D, mint Damjanich jön tehát, akiről a szerb történetírás nagyvonalúan megfeledkezik. Nézzük meg miért. Köszönjuk Titus Pullo Urbinonak a munkát. Zig Zag
A kezdeteket bemutató első poszt után következzék a Kim Philbyről szól második, amelyben hősünk már frankó brit hírszerző, s ebből a pozícióból érzi kötelességének, hogy a nemzeti érzést magasan überelő internacionalista küldetéstudatára támaszkodva több, mint húsz éven keresztül szívassa Londont és támogassa Moszkvát.
Hölgyeim, uraim: Kim Philby reloaded!
A szovjet/orosz hírszerzés saját, külön bejáratú panteonjában, közvetlenül Félix Dzserzsinszkij egészalakos szobra körül, az általunk is megénekelt Richard Sorge kicsit táskás szemű, enyhén cigaretta-, alkohol- és női verejték-illatú fotója mellett egy egész sorozat fénykép látható, amelyek született brit alattvalókat ábrázolnak. Ők a Cambridge-i Ötök néven ismert lelkes csapat, akik közül ma a talán legkalandosabb életű Kim Philbyvel foglalkozunk. És mivel a téma nagyon komplex, ismét csak több részletben tárjuk elétek, kockáztatva mindazt, amiről mindenki tud, de nem beszél.
A német szövetségi határőrség rendőrség terrorellenes kommandójának megalakításáról és az alaptudnivalókról szóló első rész után most – ahogy az agrármarketing profijai mondanák – kukkantsunk be egy kicsit a cég hátsó udvarába, ahol a majorság néha bizony a trágyadombon kapirgál.
A GSG-9 túl sokáig nem maradhatott a háttérben; 1977 harmadik évnegyede a „Német Ősz” eposzi jelzővel vonult be a terrorelhárítási évkönyvekbe. Pár hónap leforgása alatt olyan események következtek be a Vaterland nyugati fertályán, amelyek egy közepes földrésznek is a becsületére váltak volna.
Utolsó öt komment