Kissé rendhagyó módon állítunk emléket az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc két erdélyi vértanújának, Tamás András honvéd alezredesnek és csíkszentmihályi Sándor László századosnak. Szerkesztőségünk egy máig szinte ismeretlen – egyes kutatók szerint csak az írói képzelet szülte – levél nyilvánosságra hozatalával tiszteleg a 160 év előtti mártírok emléke előtt.

Noha nem vagyok haditengerészeti szakértő, bátran ki merem jelenteni, hogy laza négyszáz éven keresztül a Royal Navy (vagy – tágabb megfogalmazásban, kvázi jogelődként – az angol, illetve később a brit haditengerészet) volt a példaképe és viszonyítási pontja minden olyan katonának, akit szerencséje (vagy pechje) a szilárd talaj helyett a legtöbbször ingatag vizekre kényszerített. Emberöltők és tengerész-generációk tucatjain keresztül halmoztak diadalt diadalra, győzelmet győzelemre.

Kereken hetven évvel ezelőtt azonban egy 31 éves német tengeralattjáró-parancsnok, Günther Prien Kapitänleutnant (sorhajóhadnagy, kábé századosnak felel meg a szárazföldieknél) és az általa kommandírozott U-47 legénysége egy akkora pofont ad a híres Royal Navynek, hogy becsületben megőszült angol tengerészek arcát ma is pír önti el, ha ezt a két szót meghallják: Scapa Flow.

Elérkeztünk hát négyrészes reklámsorozatunk utolsó felvonásához, amelyben fellebbentjük a (már eléggé átlátszó és szakadozott) fátylat arról a termékről, amelyet népszerűsíteni akartunk.

Sokak számára már nem meglepetés, hogy a hivatalosan az elkövetkezendő napokban megjelenő Operation Flashpoint: Dragon Rising című katonai taktikai játékra próbáltuk irányítani a figyelmeteket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a hasonló szimulációs, FPS (First Person Shooter) típusú kihívásokra gerjedők minél nagyobb számban cuppanjanak rá.

Gondolom, mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy a katonai és rendészeti témákkal foglalkozó blogok egyik megkerülhetetlen országa (állama, nemzete) a német. Az egykori germán törzsek késői leszármazottai különösen az elmúlt száz évben gondoskodtak arról, hogy haditetteik, egyenruhájuk, indulóik és katonai vezényszavak ugatására teremtett nyelvük (innen is elnézést a germanista bölcsészektől!) egyetlen military-fan érdeklődési köréből se hiányozzék. Blogunknak nem kell szégyenkeznie, hiszen eddig is kivette részét a német különlegesek bemutatásából, gondoljunk csak a Fallschirmjägerekre, a Gebirgsjägerekre vagy a GSG-9-re.

Ma a KSK-ról, vagyis a Bundeswehr különlegeseiről olvashattok egy combos, 2200 szavas posztot.

A Maderspach család

A mai gyásznapon az egész Kárpát-medencében számos megemlékezést tartanak az aradi vértanúk kivégzésére emlékezve, emléküket persze mi is tiszteletben tartjuk, de a mai (és a sorozatban következő) poszt elsősorban a méltatlanul elfelejtett mártírok emléke előtt tiszteleg. E szomorú történetünk még a szabadságharc előtti időkben kezdődik, amikor is a Modersbacher nevet viselő család 1720 környékén kivándorolt a festői szépségű bőrnadrágok hazájából, Tirolból és letelepedett Selmecbánya környékén. A bevándorolt telepesek a vas- és bányaiparban tevékenykedtek, utódjaik az apák hagyományait folytatták. Katiburgi Maderspach (névtorzulás következtében ekkorra már így anyakönyvezték) Károly sem szakította meg a családi hagyományt, így a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémiára iratkozott be. Őt látjuk itt balra.

Amikor 1741-ben az orosz szolgálatba szegődött, dán származású haditengerész, bizonyos Vitus Bering kapitány egy tengeri vihar folyományaként kényszerből kiköt egy kis, északi szigeten, még nem tudja, hogy a környező tengert, valamint az Újvilág és az Orosz Birodalom közötti szorost róla fogják elnevezni.

A különböző államok (hadseregek) nukleáris csapásmérési potenciálja, kapacitása (magyarán és leegyszerűsítve: atombomba a spájzban) olyan téma, amely az utóbbi időben (hála az Iráni Iszlám Köztársaság, valamint Észak-Korea erőfeszítéseinek) nemcsak a biztonságpolitikai megbeszélések programjában szereplő napirendi pont, hanem a többé-kevésbé laikus szemlélők kvaterkázásai során is felmerül, mint téma.

Mai vitaposztunk (ami azért jutott eszembe, mert a múlt héten volt egy érdekes  haveri beszélgetésem pár, a téma iránt - hozzám hasonlóan lelkes, és ugyanolyan amatőr - érdeklődővel) a nagyközönség számára kevéssé ismert algériai próbálkozásokról szól.

Professor Pizka (aki nem lusta, á dehogy, csak nem ért a blogszerkesztés finomságaihoz – és ezt biztosra vehetjük, hiszen ő maga mondta), szóval Professor Pizka mai posztjában egészen új megvilágításba helyezi a „különlegesek” szó jelentését.

A katonazene által hordozott kultúra amúgy is nagy kedvencünk – ezt mindenki tudja, aki akár csak egyszer is volt lemilbulin.

Törzsolvasóink már tudják, hogy Brazília különösen kedves a posztíró szívének, hiszen az ebből az országból származó darabok adják tematikus (vagyis military-irányultságú) telefonkártya-gyűjteménye három kiemelkedő sorozatát, amelyeket – engedve az egyre erőszakosabb lélektani nyomásnak – itt a lemilen is bemutattunk már (szárazföldi erők, légierő, haditengerészet).

Ettől majdnem teljesen függetlenül jött el az ideje, hogy a különböző fegyveres erők különlegeseit bemutató sorozatunkban sort kerítsünk a brazil ejtőernyősökről szóló cikkre, hiszen Latin-Amerika (ahhoz képest, hogy a legszórakoztatóbb államcsínyek és a legjobb mellű szépségkirálynők kontinense) eddig meglehetősen alulreprezentált volt.

Szóval ha karnevál- vagy szambablogot írnánk, sokkal könnyebb dolgunk lenne, na meg a téma kutatása is többet gyönyörködtetné a szerző szemét, de ugye tudjuk, hogy nem kell mindig kaviár. Következzék tehát egy poszt a brazil különlegesekről.

Ma van 65 éve annak, hogy megkezdődött a II. világháború legnagyobb ejtőernyős hadművelete. Mivel ezen a blogon fel sem tételezem, hogy van olyan olvasónk, akinek "A híd túl messze van" kimaradt volna az életéből akár könyv, akár film formájában, ezért ez a poszt nem annyira a harcokat kívánja bemutatni, hanem a fontosabb szereplőket és azt, hogy milyen okok vezettek a szövetségesek egyetlen igazi, Normandia utáni kudarcához. 

Miután tegnapi posztunkban egy kicsit körülnéztünk a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok házatáján, itt az idő, hogy megpiszkáljuk a katonákat is, nehogy már azt higgyék, a zöld uniformis megvédi őket a rosszindulatú szúrkálódásoktól.

Az általatok immáron minden bizonyára készségszinten ismert, és a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló, 1995. évi CXXV. törvény felsorolása tehát a katonai egyenruhát (néha) viselő gumitalpúakkal folytatódik.

A hazai titkosszolgálatok az elmúlt hetek-hónapok kedvenc sajtótémájává váltak, aminek következtében sorra jelentek meg olyan újságcikkek, hírek és rémhírek, amelyeket olvasván a témához akár csak egy kicsit is értő hírfogyasztó haja az égnek állt és vérnyomása elérte az egészségügyi határértéket. Battonyától Nemesmedvesig nem akadt olyan kocsma, munkahely vagy pályaudvari váróterem, ahol a spontán beszélgetés harmadik percében ne derült volna ki a jelenlévők hetven százalékáról, hogy titkosszolgálati szakértő.

Az elképesztő marhaságok terjedése elleni fellépés, továbbá a homály oszlatásának nemes feladatát felvállalva, ma induló kétrészes (vagy három, a fene se tudja még) posztunkban röviden bemutatjuk a hazai nemzetbiztonsági szolgálatokat, hangsúlyozottan és kizárólag a mindenki számára hozzáférhető, de ennek ellenére nagyon kevesek által lapozgatott 1995. évi CXXV. törvényre támaszkodva. Ezzel a lemil ismét csak közszolgálati és nemzetoktatási feladatot lát el, mondanom sem kell: sajnálatos módon ingyen.

A múltkori, VBS (Virtual Battlespace Systems) című posztunkban közölt felhívásomra (melyben azt kértem az Operation Flashpoint: Cold War Crisis című játékot már kipróbált olvasóinktól, osszák meg velem - és ezáltal veletek - élményeiket) több levelet is kaptam, amelyek közül négyből idézek, természetesen a szerzők hozzájárulásával.

Nincs is annál kényelmesebb egy bloggazdának, mint hogy az olvasók gyakorlatilag megírják a posztot, s neki csak betördelnie kell. Na meg pár képet kölcsönvenni a netről, illusztráció gyanánt. Ebből itt, a lemilen nem csinálunk divatot, de ebben az esetben ez a megoldás tűnt a leghitelesebbnek.

Eljött tehát a nap, amikor az első és a második rész után a harmadikkal pontot teszünk a náci bordélyház, a Kitty Szalon történetének végére. Kérlek benneteket, hogy a Magyar Bloggerszövetség Etikai Szabályzatának 156/B. §. (k) bekezdés 69. pontjában foglaltaknak megfelelően a kiskorú olvasókat zavarjátok el a képernyő elől, mert nem vennénk a szívünkre, ha posztunk negatívan befolyásolná erkölcsi fejlődésüket és törést okozna a még fejlődő lelkivilágukban. Köszönjük.

Az első felvonás után folytatódik Atrox gladiátoros posztja a második résszel, amelyben úgy röpködnek a latin szavak, mint bazmegek egy lemilbulin; megtudjuk továbbá, hogy kik és milyenek is voltak Sorge doktor és Heydrich Gruppenführer távoli ősei, és azt, hogy a germánok már kétezer évvel ezelőtt imádtak bohócot csinálni a latinokból.

És Atroxot érte a megtiszteltetés, hogy ezen a napon, pont ebben az órában jelenhessen meg posztja! Öt kilences egyrakáson, ez szép volt! Gratulálunk, Atrox, ezennel jogot nyertél arra, hogy az Alapító Atyáknak fizess egy-egy italt! 

Aki nem tudná, itt az idő, hogy szembesüljön a kegyetlen ténnyel: Atrox barátunk másodállásban nem filozófiából korrepetált középiskolásokat, nem krumpliszsákokat pakol avagy fenyőfát árul a Bosnyákon és még csak nem is zongorista egy kuplerájban (noha ez utóbbi opciótól szerintem nem zárkózik el, csak az ajánlatokat várja).

Nem bizony: Atrox gladiátor, s most egy kétrészes posztban meséli el (és ami talán még izgalmasabb: be is mutatja) ennek a szakmának a múltját, szépségeit, finomságait. Olvassátok, nézzétek és kommenteljetek!

A múlt heti első részben (melynek látogatottsága annak ellenére rekordot döntött, hogy egyetlen, nemi szervet ábrázoló illusztráció sem zavarta a mesteri összképet) megismerkedtünk Kitty Schmidt előéletével, a harmincas évek Berlinjének érzékiségtől lucskos légkörével, valamint Heydrich és Schellenberg eszmetársak eltökéltségével a Birodalom belső biztonságának garantálását illetően.

Lássuk, hogyan folytatódott a náci bordélyház története.

Kedves olvasók! A lemilblog igyekszik lépést tartani a 21. század kihívásaival, és szerkesztői tisztában vannak azzal, hogy holmi régi csaták, kémek vagy klasszikus különlegesek bemutatása talán nem elégíti ki minden olvasó intellektuális igényét.

Ennek fényében egy apró kiruccanást javaslunk a virtuális (katonai) valóságba, a VBS bemutatásával. Kérésünk a megszokott: olvassatok és kommenteljetek!

Legutóbb oly kétségbeejtő helyzetben hagytuk magára Robert Bruce-t, hogy az akkori fogadóirodáknál az „a még jól is kijöhet ebből a szarból” verzióra átlagosan 1:1100 lett volna az odds, míg a „még nagy skót király lesz” opció nem is szerepelhetett a választékban. És innen az út még mindig lefelé vezetett. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Robert Bruce-nak határozott elképzelése volt arról, mit is kell tennie; igaz, ő sem fogadott volna magára. Néhány száz évvel később mégis az ő utódának uralma alatt egyesült a két ország.

Az elmúlt napok fajsúlyos, nemzeti történelmünk sorsfordulóit érintő és elemző posztjai után (amelyekért innen is köszönet Titus Pullo Urbino kollégának) következzék egy kicsit könnyedebb (mondhatni pikánsabb) téma: (fél)meztelen, készséges nők, márkás italok, vöröses fény, süppedős szőnyegek, diszkrét zene, nyikorgásmentes ágyak.

De hát ez nem a masszázsblog! – kiálthattok fel, teljesen jogosan. Hát nem – mondom én nyugtatóan -, hiszen a rejtett mikrofonokat még nem említettem.

Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!

Világhódító céljait még csak dédelgető Szulejmán elérkezettnek látta az időt, hogy a belpolitikai viharokkal széttagolt Európa mind nagyobb területeit szerezze meg az Oszmán Birodalom javára. Uralkodásának második évében seregével megindult a magyar déli végek felé, Nándorfehérvár alatt kiköszörülte a 80 évvel azelőtti csúfos török vereséget és a vár fokára kitűzte a lófarkas zászlót. Itt érdemes megjegyezni a dátumot, 1521. augusztus 29-éről lévén szó. Míg a török aprócska előrenyomulásokkal egyre északabbra helyezte birodalma határát, addig a magyar országvezetés és a katolikus főrendek bénultan lesték a turbános fejek lassú hódítását.

Professor Pizka az elmúlt heteket szorgos kutatómunkával töltötte: orosz kutatóvízumot szerzett, melynek birtokában szabad bejárásra tett szert a Szövetségi Biztonsági Szolgálat és a Külső Hírszerző Szolgálat archívumaiba is. Itt – a Budapestről magával vitt, tetemes mennyiségű fütyülős barackpálinkának köszönhetően – számos olyan aktába is betekinthetett, amelyek lapjait annó érintésre ható, gyors felszívódású méreggel preparálták az egykori szovjet titkok őrzői. Itt alant az útijelentés kivonatos, rövidített változatát olvashatjátok.

Lassan itt az ősz, márpedig – ha emlékeztek, de nem lennék meglepve, ha csak töredékes képeitek maradtak volna az ott történtekről – úgy hat hónappal ezelőtt, egészen pontosan nemzeti ünnepünk előestéjén sörrel és más nemes italokkal pecsételtük meg szent fogadalmunkat: a tavaszi  után lesz egy szeptemberi lemilbuli is.

Hát persze, hogy legyen. Ehhez azonban gyorsan tisztázzunk le valamit.

Ma skót barátaink vérben tocsogó történelméből villantunk fel egy epizódot, Robert Bruce (Robert The Bruce I., avagy I. Róbert) cikk-cakkos életművének felelevenítése által, akit némileg rehabilitálunk is a Braveheart c. filmben őt ért igaztalan hazaárulási vád alól, és szándékaink szerint egy, a középkori hadviselés minden fajtájában jártas, jól képzett hadvezér és király képe bontakozik ki olvasóink előtt. Igaz utóbbi nem ebben a részben, mert hősünk 22 éves koráig igen keveset tesz le az asztalra, most inkább az előzményeket járjuk körül. 

A mozgalmas sztori fonalát végtelen helyen vehetnénk fel, de a legtöbb esetben nem férne bele 8110 karakterbe.

A segesvári csatavesztés még nem bizonyult végzetesnek a honvédsereg számára, igaz ugyan, hogy öt részre szabdalva, de még erős seregtestek álltak fegyverben. Négy alakulat erdélyi hadszíntéren mozog, az ötödik sereg pedig a bevehetetlen Komáromban várja az események alakulását. Persze túl sok jóra nem lehet számítani, az orosz és osztrák (és a jelentős számú román és szerb irreguláris csapatok) ellenséges haderő túlereje nyomasztó.