A Paradise ugyebár a Mennyország. Ehhez képest iszonyúan tűz a nap, izzik a levegő. Sivatag, bármerre is nézünk. Egy kiszáradt tómeder. Csak bő 60 kilométerre vagyunk az USA nevadai atomkísérleti telepétől, így a területet korábban számos sugárszennyezés érte. Ilyen lenne a Mennyország…? Bármely egyházat csődbe vinne ez a hely. És nem csak azért, mert a környezet nem túl paradicsomi; hanem főleg azért, mert hivatalosan még csak nem is létezik. Csak egy Álomország – úgy is hívják: Dreamland. Még egy név a sokból. A világ egyik legismertebb titkos katonai bázisán vagyunk, amit általában úgy ismernek: 51-es körzet (Area 51).
Nevada államban, Lincoln megyében vagyunk, Las Vegastól északra, nagyjából 3 órányi autóútra. Itt, az Emigrant völgyben terül el az 5km átmérőjű Groom tó kiszáradt medre. A hegyláncok által körülvett terület mérete nagyjából 155 km². Északnyugatra találjuk a nevadai atomkísérleti telepet (NTS), valamint a hegyekben egy elhagyott kis bányát. A terület hivatalosan az NTS része. Az atomkísérleti területeket arrafelé Area-XX formában jelölték, így a régebbi térképeken még megjelenik az Area-51 elnevezés is. Mára ez megszűnt, helyette a „Nellis Air Force Bombing and Gunnery Range” elnevezés szerepel.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy létezik Area-13, Area-29, Area-52 is – csak, hogy a nevezetesebbeket említsem. Ezek egyértelműen nukleáris tesztterületek, nincs bennük semmi rejtélyes. Ugyanakkor az Area-13 összefonódik az Area-51 történetével, ezért erről majd még ejtek pár szót.
A bázis története 1941-ben kezdődött. A közeli Nellis légitámaszpont repülőgépei számára ekkor kerestek olyan helyet, ahol gyakorolhatják a fel- és leszállást. Erre a kiszáradt tó nagyon sík medre ideálisnak tűnt, ezért két kifutópályát alakítottak ki rajta. A háború után ezekre már nem volt szükség, ezért otthagyták őket az enyészetnek.
Ám a hidegháború beköszöntével a terület ismét felértékelődött. Az USA Légierő megbízásából a Lockheed vállalat egy új kémrepülőgép építésébe kezdett, és 1955-re már készen is álltak az első tesztekre. Ehhez olyan területre volt szükség, mely nincs szem előtt, jól védhető, és alkalmas a – nem éppen jó fel- és leszálló képességei miatt szeretett – új kémrepülőgép számára.
A helyszínt egy bizonyos Clarence Leonard „Kelly” Johnson kerestette, majd hagyta jóvá, aki igen komoly repülőmérnöki karriert futott be. A Lockheed mérnökeként bő 40 repülőgép tervezésében vett részt. Később a cég rangidős alelnöke lett, de 1956-ban még „csak” kutatási-fejlesztési alelnök volt. Nagy név, na.
Végül is ez a katlan bizonyult a legjobb választásnak. A hegyek miatt nem lehet belátni, a sík tómeder az - addigra már kicsit lepukkant - kifutópályákkal ideális, nincs messze Las Vegastól (USA mércével, persze), és a közeli kísérleti telep miatt jól álcázható és védhető. Megalakult tehát az új katonai bázis, a Paradise Ranch. A kiszáradt tó délnyugati oldalán kezdtek építkezni. Eleinte lakóautókat állítottak le a területen, valamint felhúztak pár könnyűszerkezetes hangárt, egy irányító tornyot és persze egy kantint. Így már el is lehetett kezdeni a munkát. Az alábbi felvétel kicsit későbbi, 1959-es.
Az ilyen titkos fejlesztéseknél általában a „Skunk Works” végzi a munkát. A Skunk Works eredetileg a Lockheed Martin fejlett repülőgép-tervezői irodája, a Lockheed Advanced Development Projects Unit volt. Ám idővel a brand olyan erőssé vált, hogy mára már mindenféle egyéb titkos katonai projecteknél is ezt a kifejezést használják.
Persze a titkos kémrepülő teszteléséhez, ami később U-2 néven vált ismerté, személyzet is kellett. Mivel az egész („Senior Trend” kódnevű) vállalkozás mögött végig ott állt a CIA, így a személyzet kiválasztását is ők felügyelték. Az egész titokban működött, nem ritkán szállodai szobákban zajlottak a meghallgatások. Minden jelentkezőt alaposan lenyomoztak, és bizony a legkisebb gyanús jelre dobták az illetőt. Még a konkrét feladatot sem árulták el nekik: úgy kellett dönteniük, hogy nem tudták, hogy mire vállalkoznak. Persze így is akadtak kellően kalandor jelentkezők, de ők sem beszélhettek a munkájukról, még a közvetlen családtagjaiknak sem. Mindenre volt kidolgozott legenda és fedőtörténet – amik használatát titkos megfigyelésekkel be is tartatták.
Még egy érdekesség. A bázison viszonylag hamar volt telefon (aki emlékszik még: akkoriban Magyarországon még a belvárosban is csak 2000-re ígérték, nemhogy egy Isten háta mögötti porfészekben), amit használni is lehetett. A személyzet bármikor felhívhatta a családtagokat. Persze ezeket a hívásokat lehallgatták és naplózták, de a lehetőség megvolt. Befelé már nem volt olyan egyszerű telefonálni: a családtagok kaptak ugyan egy számot „vész esetére”, de ez a közeli Nellis légitámaszponton csörgött. Onnan szóltak át, ha valóban indokolt volt. Egyébként ez a megoldás azért sem volt butaság, mert a titkos katonai projectekben résztvevők mindig ott dolgoztak, ahol a munka volt. Tehát azon túl, hogy sosem tudhatták, hogy ki a meló aktuális megrendelője, azt sem tudták, hogy a felszálló „Janet”-gép hova viszi őket aznap. Nem feltétlen az 51-es körzetben telt a munkanap.
A fene nagy titkosság ellenére a dolog olajozottan ment, így a 800 000 USD-s beruházás végén, 1955 augusztusára fel is szállt az első kísérleti U-2 repülőgép a bázisról. (A alsó képen egy U-2 látható, leszállás után, a Groom tó medrében). Ezzel egyidejűleg Eisenhower elnök aláírta a 10633 számú elnöki rendeletet, mely korlátozta a polgári és katonai repülést a terület felett. Ez a korlátozás a mai napig fennáll, csak közben alaposan kiterjesztették.
A személyzetet Las Vegasból, a McCarran nemzetközi repülőtérről fuvarozták a területre, C-54-es repülőgépekkel, általában heti ingázással. A beszállást-kiszállást is fokozottan ellenőrizték, a gépek légitársaság-jelölés nélkül, külön engedélyek alapján indultak és érkeztek.
A kísérleti U-2 repüléseket természetesen nem jelentették be. Sőt, kifejezetten le is tagadták. Még a légi irányítók sem tudhattak a dologról, az ő megtévesztésükre is külön legendát alakítottak ki. Nem véletlen, hogy a környéken élők számtalan furcsa repülő szerkezetet láthattak. Az U-2 teljesen alumíniumból készült, a rajta megcsillanó fény pedig jól dokumentált UFO észlelésekhez vezetett. A Légierő persze pontosan tudta, hogy akkor éppen mi repült ott, de letagadták az egészet. Az így kialakuló UFO-mítosz még kedvezett is a titoktartásnak, ezért szándékosan is erősítették. Ez mára oda vezetett, hogy a közeli kisváros, Rachel gazdasága ma már erre épít. Nem csak a 375-ös országutat nevezték át "Extraterrestrial Highway"-re, azaz "Földönkívüli Országút"-ra, hanem valóságos UFO-Mekkát hoztak létre a területen. Komoly túrákat kezdtek szervezni az „51-es körzet megtekintése” néven, ahol a bázist körülvevő, nyíltan elérhető magaslatokra másztak fel, távolról szemügyre vételezni a helyet.
1958-ban az 1662-es számú közterületi utasítással a tiltott terület méretét egy 10km X 18km-es téglalapban állapították meg. Tehát alaposan megnövelték az eredeti területet, amiben a bámészkodókon kívül az Area-13 esete is közre játszott.
Az amerikai nukleáris fejlesztések során 1957-ben került sor az „Operation Plumbbob” műveletre. Ennek során 24 nukleáris robbantást, és további 6 biztonsági tesztet végeztek el. A biztonsági tesztek egyike a Project57 nevet kapta, és azt vizsgálta, hogy egy nukleáris fegyver sérülésénél, például egy repülőgép-balesetnél mi történik. Ezt vizsgálandó, hagyományos robbanó töltettel felrobbantottak egy XW-25-ös nukleáris robbanófejet. Atomrobbanás nem volt, de a töltet anyaga, a plutónium szétszóródott a környéken. Mivel a plutónium felezése ideje igen hosszú, ezért ez masszív környezetszennyezést jelentett. Szükség volt tehát egy olyan területre, melyet nem sajnáltak. Ez lett az Area-13 (13-as körzet), mely a Groom tó medrétől északnyugatra helyezkedik el, mindössze pár mérföldre. A Project57 művelet sikerült, minden a terv szerint ment, a területet jól beszennyezték. Majd úgy hagyták. (Mondjuk az oroszokhoz képest sehol sincsenek). Ám egy idő után kezdett a bili kiborulni, mivel kiderült: a szétporlasztott plutóniumot viszi a szél, így a szennyezés terjed. Ráadásul belélegezni sem igazán életbiztosítás, miközben elvben bárki oda mehetett a területre – gyanútlanul. Ezért az 1958-as bővítés során a 13-as körzetet is hozzákerítették az 51-eshez. A terület megtisztítása egyébként elkezdődött, de olyan sokba kerül, és annyira nincs prioritása, hogy igen lassan halad (Állítólag a projekt titkos neve: „Négyes Metró”). Az alábbi kép egy orosz kémműhold felvétele, amin együtt látható az 51-es és a 13-as körzet. Mindkettőt jelöltem.
További probléma volt, hogy az Operation Plumbbob légköri robbantásokat végzett, mégpedig a 7-es körzetben (Area-7). Az ilyen robbanások elég sok szennyezést okoznak, és 1957-ben az egyik szennyező felhő pont az 51-es körzet fölött haladt át. A bázist emiatt ki kellett üríteni, és hetekre leállt a munka – mire végre a szél elfújta a felhőt. Így is takarítani kellett. Ráadásul nem az volt az egyetlen ilyen eset (hát igen: az ember ne vegyen pecót egy nukleáris kísérleti telep mellett…). Például az alábbi kép a Plowshare project 1962-es SEDAN robbanásáról készült.
Ezt a 104 kT-s atombombát a földmunkák meggyorsítására tervezték, és úgy helyezték el, hogy maximalizálják a kráter méretét. Az eredmény ez lett:
Ez a gödör ma az USA egyik nagy turisztikai látványossága (bár úgy tudom, hogy nem terveznek sem szórakozóhelyet nyitni benne, sem színházat építeni rá).
Mindössze egyetlen szépséghibája volt a dolognak: a robbantással megmozgatott 11 millió tonna (kicsit szennyezett) kőzet egy része az 51-es körzetre hullott vissza…
1956-ra az U-2 program már a radar-zavarásnál tartott. Ehhez oszlopokra szerelt életnagyságú modelleket használtak fel, melyekről jól lehetett mérni a visszaverődést. Itt látható egy ilyen, egy korabeli fényképen:
A műholdas technológia viszont egyre gyorsabban fejlődött, megjelentek a kémműholdak, melyek időről időre megérkeztek a bázis fölé optikai- és hőképeket készíteni a Szovjetunió számára. Ilyenkor a titkos repülőgépeket gyorsan el kellett rejteni a hangárokban, ami még egyszerű volt; ám a póznán lévő maketteket is le kellett venni, sőt, a hátrahagyott hő-lenyomatuk (az árnyékuk) is gondot okozhatott. Emiatt –megtévesztésül- sosem létezett repülő-makettekkel tették tele a bázist, ezzel próbálták átverni az oroszokat. Amúgy a hihetetlen titkolózás és biztonsági intézkedések dacára az oroszok meglehetősen részletes információkkal rendelkeztek az U-2 repülőgépről...
1960-tól pont a műholdas technika előretörése miatt az U-2 már kezdte elveszíteni a báját, így a programot leállították. Helyette a nagysebességű repülés kezdte foglalkoztatni a légierőt, így új projekt indult: a CIA A-12 OXCART program (A = “Arkangyal”). A cél a nagysebességű repülés, a nagysebességű repülőgépek tesztelése és fejlesztése volt. Mivel ilyesmire a bázis akkor még nem volt alkalmas, tovább bővítették: éveken át tartó komoly földmunkák és építkezések keretében az 1600 méteres kifutópályát 2800 méteresre bővítették, hangárokat húztak fel, segéd-utakat (taxi-utakat a repülőgépek számára, stb.) valamint új épületeket építettek. A tiltott területet és a repülési tilalmi zónát (légtérzárlatot) is kibővítették. 1962-től a tiltott légtér egy 40 km X 36 km X 20 km -es téglatest lett (akkor még csak az U-2 tudott 20km fölé emelkedni). Ez a légtérzár a mai napig ugyanígy érvényben van.
Az első repülőgépeket teherautón szállították a bázisra. Az alábbi képen ez látható:
Ez egyébként egy logisztikai rémálom volt az illetékeseknek: a túlméretes dobozok biztonságos közúti szállításához rengeteg ember segítsége kellett, miközben egyikük sem tudhatott róla, hogy mit is szállítanak és hová...
1962-ben felszállt az első A-12-es Blackbird repülőgép a bázisról, valamint mindjárt meg is kezdték az első öt pilóta kiképzését. A Blackbird-OXCART project nehezen, és döcögve haladt előre. A titánból készült repülő nem volt jól vezethető, sok gond volt velük. Több baleset is történt, de végül 1963. július 20.-án sikerült egy tesztrepülés során átlépni vele a hangsebesség háromszorosát. Nem sokkal később elkészült az A-12 alapjaira épített YF-12A elfogó vadász is, így 1965-re az OXCART project sikeresen véget ért. Az alábbi kép 1965-ben készült a bázisról.
A következő kép szintén a bázison készült, az ott állomásozó 1129. Különleges Műveleti Repülőszázad A-12-es gépflottájáról:
A projecttel párhuzamosan zajlott a TAGBOARD robotrepülő fejlesztése is. Ez ramjet-meghajtású volt (1966-ban járunk!), és 3.3 Mach sebességet ért el. Sok probléma volt vele, főleg az indításával (ugyebár ez ma sincs másként). Több baleset is történt, ennek ellenére a projectet nem állították le. Ám módosították, így ettől kezdve a robotrepülőket SENIOR BOWL néven fejlesztették tovább. Csak 1971-re zárták le véglegesen a projectet, de a felhalmozott tudás megmaradt.
Ekkor tájt egy új üzletág is megjelent a bázis tevékenységi körében: az ellenséges repülőgépek visszafejtése és vizsgálata. 1967-ban a katonai hírszerzés szerzett valahonnan egy komplett MIG-21-es gépet. Kellett egy hely a vizsgálatához, ahol a kellő paranoia és szakértelem is megvan egyszerre. Jobb helyet nem is találhatott volna. Így a gépet az 51-es körzetbe szállították, ahol aztán szétszedték, összerakták, és közben megpróbálták megérteni. (Ezt hívják „Reverse Engeneering”-nek, és természetesen mindenki így csinálja.) A project „HAVE DOUGHNUT” néven futott. A cél nemcsak a gép lehetőségeinek és gyenge pontjainak megismerése volt, hanem az orosz ötletek átemelése a saját fejlesztésekbe is. Ez a fajta tevékenység később a bázis egyik fő profiljává vált (1984-ben például már a MIG-23-at tesztelték, amikor le is zuhantak vele – bár ekkor már a project „HAVE GLIB” néven ment). Lényegében minden külföldi repülőgépet itt vizsgáltak meg, és valószínűleg ez mind a mai napig így is történik. Az alábbi képen egy MIG látható, az Area-51 egyik hangárjában.
Ezzel párhuzamosan a szakemberek figyelme egy új technológia felé fordult: a radarok számára láthatatlan repülőgépek fejlesztése felé. Így aztán az 51-es körzet még tovább bővült. Még újabb hangárok és kiszolgáló épületek mellett különféle radarrendszereket is telepítettek. Kézenfekvő dolog, hogy ha már egyszer a radar számára láthatatlan repülőgépeket próbálnak összerakni, akkor egy füst alatt a radarok fejlesztését is ugyanott és ugyanakkor célszerű végezni. Így is lett, az 51-es körzetben számos radart tökéletesítettek a későbbi évek során. Az alábbi fotó még a hőskorból való.
Persze a fő profil továbbra is a repülőgépek tesztelése és fejlesztése maradt, így 1977-ben - a „HAVE BLUE” project részeként - megkezdték a lopakodó repülőgépeken a munkát. Ez még az A-12-nél is nehezebben indult. A később F-117-ként megismert modell első két prototípusa lezuhant, sőt, az első sorozatgyártott példány is baleset áldozata lett. Ennek ellenére a munka végülis haladgatott, és 1982-re az új gépeket sikeresen hadrendbe is állították. A tapasztalatokra építve újgenerációs kísérleti lopakodó gépeket is építettek, melyek első példánya ugyanebben az évben szállt fel a „Tacit Blue” project eredményeként. Ez a project egészen 1985-ig tartott. A képen egy F-117 látható.
Közben persze a meglévő technika csiszolására is jutott idő. Dolgoztak az F-16 továbbfejlesztésén, letették az elektronikus hadviselés alapjait is (mint pl. DYCOMMS). A CIA számára napelemes, távirányítású, nagy magasságban repülő kém-repülőgépekkel kísérleteztek a „HALSOL” project keretein belül. Ehhez jól jöttek a korábbi tapasztalatok. Ugyan a HALSOL gyorsan lezárult, de azért látszik: a robotrepülők bizony közel állnak a bázis szívéhez. Állítólag a ma oly kedvelt Predator is ezen a bázison kezdte a pályafutását, de mind a mai napig folynak komoly kutatási projectek a drónokkal kapcsolatban. Most például rovar méretű példányokról hallani. A képen egy Predator látható.
Az új fejlesztési projectek nem csak egyre több infrastruktúra kiépítését igényelték, de a bázis körül kialakult folklór miatt az oda tévedő turisták és egyéb érdeklődők is kezdtek egyre nagyobb gondot okozni. Ezért 1984-ben a légierő önkényesen kiterjesztette a bázis határait, melynek okát nem volt hajlandó nyilvánosan ismertetni (de zárt meghallgatáson igen.). Ennek ellenére 1987-ben (Reagan elnök engedélyével) a Kongresszus jóvá hagyta az önkényes földfoglalást, és a Földhivatal azt hivatalosan be is jegyezte. Ezzel a védett terület 36 000 hektárra nőtt, melyet azonnal szigorú őrzés alá vontak. Ez az eset jó táptalajt biztosított azokhoz a konteókhoz, melyek szerint ezen a bázison foglalkoztak a Reagan-féle Csillagháborús projecttel. Ám, ez máig nem bizonyított. Minden esetre a bázis az 1980-as évek végén rohamosan fejlődött: új hangárok és új szállások garmadája készült el.
További biztonsági problémák is felmerültek: egyre többen kezdtek nagy magasságú repülőgépekről és műholdakról egyre jobb minőségű képeket készíteni a bázisról. Az első fényképfelvételeket és műholdképeket ezért cenzúrázták: így járt például a Corona kémműhold nyilvánosságra hozott felvétele, az USGS topográfiai képei, és lényegében minden, ahová a CIA-nak elért a keze. A nem amerikai magáncégek képeit viszont nem tudták eltávolítani, így ezek ma is nyilvánosan elérhetőek. Az alábbi képen a Corona cenzúrázott felvétele látható.
Ma a Googleban mindenki nyugodtan nézegetheti a bázist. Hogy a képek mennyire cenzúrázottak/manipuláltak, azt nem tudni; de tény, hogy nem ez lenne az első eset.
1995-ben a létesítmény tovább növelte az általa elfoglalt területeket. Tiltott területté nyilvánította az utolsó olyan helyeket is, ahonnan még legálisan rá lehetett látni a bázisra. Ez a két pont a Freedom Ridge és a Whitesides Peak volt, ahová a helyiek komoly túrákat szerveztek, és rengeteg UFO-vadász is felkereste őket (néha hetekre odaköltözve). A szigorítás óta már csak a légi- és műholdas képekről lehet nyomon követni a bázis fejlődését. A jobb oldali képet minden esetre még a Freedom Ridge-en állva készítették .
1990-től továbbra is a lopakodó gépek maradtak a fő sodrásban. A YF-113G, a Boeing Bird of Prey technológiája, az Advanced Concept Technology Demonstrator (ACTD), mind-mind újabb és jobb repülőgépek tervezésére irányult. De foglalkoznak az elektromágneses-elvű fegyverek és eszközök tesztelésével, fejlesztésével is, mivel igen komoly teszt-területet alakítottak ki hozzá. Módosították a NC-130H radart, fejlesztették az F-22A-t, és még ki tudja, hogy mit…
2005-ben ünnepelte a bázis a (nem) létezésének 50. évfordulóját. Innentől kezdve már egyre kevesebb információ érhető el a bázis tevékenységeivel kapcsolatban. Annyi biztos, hogy 1996 után további bővítésekbe kezdtek, többek között a kifutópályák és a kiszolgáló épületek bővítésével. Jelentősen javították a kerítésvédelmet, megújították a térfigyelő rendszer, az utaknál új őr-épületeket emeltek. 2003-ra elkészült egy új üzemanyag-tartály, és további taxi-útvonalak a kifutópályák mentén. Újabb hangár is készült. Ez a bővülési folyamat ma is tart, lényegében évről évre fejlődik a támaszpont. A szállító 737-eseket és az őrség autóit is újakra, nagyobbakra cserélték. Ahhoz képest, hogy hivatalosan elhagyatott terület az egész, ez bizony nem rossz eredmény.
Legutóbb 1999-ben hallatott a bázis magáról: egy igen komoly tűzeset történt ott a nyár közepén, valószínűleg két B-52 összeütközése miatt. Az esetet titkosították. Az alábbi kép másnap készült, kívülről ennyi látszott az esetből.
Mielőtt rátérnénk, hogy ma hogy is néz ki az Area-51, érdemes szót ejteni még egy érdekes esetről.
A bázis területén állt egy hatalmas veszélyesanyag-tároló. 1994-ben korábbi munkások pert indítottak a légierő ellen, miszerint ezzel a nyitott tárolóval a bázis megsérti a környezetvédelmi előírásokat és nekik személy szerint is egészségkárosodást okozott. Ez a per nyilvánosságra is került, aminek a bázis vezetősége nem örült. Végül a gödröt lefedték, és a továbbiakban a bázist elnöki engedéllyel kivonták a nemzeti környezetvédelmi szabályok alól.
Amúgy más törvényekkel sem igazán foglalkoznak. Például a bázison dolgozó magáncégek (amiből több is van) iparűzési adót kötelesek fizetni. Be is vallottak összesen úgy 2 millió USD bevételt, amit az amerikai adóhatóság igen kevésnek tartott. Csak az volt a gond, hogy a revizorokat sem engedték be a bázisra, így nem tudtak ellenőrzést tartani…
De akkor lássuk, hogyan is működik az 51-es körzet ma!
A bázis jelenleg a Edwards támaszponton lévő „Légierő Repülési Tesztközpont” része, de a közvetlen irányítást a Nellis légitámaszponton állomásozó 99. Air Base Wing látja el. Ám mivel a kormányzat hivatalosan nem cáfolja és nem is erősíti meg a bázis létezését, ez az információ sem feltétlenül teljes és pontos.
A területet be van csatolva az NTS úthálózatába. Több aszfaltozott út is vezet oda, de az összes kaput őrzik. A terület körbe van kerítve, és tele van pakolva elektronikus érzékelőkkel. A képeken a körzet egyik bejárata, valamint pár biztonsági kamera látható. Az tuti, hogy úgy nem lehet oda bemenni, mint a Függetlenség Napja című remekműben. Akkor már Dr. Who módszere jobb.
Nagyon komoly lépésérzékelők, kamerák, mozgásérzékelők, és infra-sorompók védik a területet. Az élőerős őrzésért egy magáncég emberei a felelősek, ők a "Cammo Dudes" becenévvel illetett őrség. Tagjai az EG&G Technical Services, Inc. cég alkalmazottai, és a nevüket a ruházatukról kapták. A területen kívül nincs jogosultságuk eljárni, a területen belül viszont akár le is lőhetik a behatolót. Erre különböző táblák figyelmeztetnek, de még dokumentáltan sosem fordult elő ilyen. Viszont a behatolót feltartóztatják, és kihívják hozzá a Lincoln megyei Sheriffet. Általános esetben úgy egy órán belül meg is jelenik, és letartóztatja az engedély nélkül belépőt. Innen az út a Lincoln megyei börtönbe vezet, ahol a behatolót elszállásolják. A sheriff feladata, hogy kivizsgálja az ügyet, és megállapítsa, hogy mit keresett az illető a tiltott területen. Ha sikerül bizonyítani, hogy pusztán véletlenről van szó, akkor egy 650 USD-s (laza 120 ezer forintos) bünti ellenében a sheriff elengedi őt. Ám ha ennél komolyabb a helyzet, akkor a fizetendő összeg akár 5000 USD is lehet (ez csaknem 1 millió forint), ami 6 hónap börtönnel is kiegészülhet. A képen két „Cammo Dude”.
Megjegyzés: 2009-ben az EG&G biztonsági szolgálat emberei figyelmeztető sztrájkot tartottak, igaz, hogy ez csak pár napig tartott. A túlságosan sok túlóra és a nem megfelelő munkakörülmények ellen tiltakoztak.
Amúgy az EG&G sokkal több, mint biztonsági őr-csapat. Komoly technológiai fejlesztő cég, mely már szinte a kezdetektől együttműködik a bázissal. Lényegében az egyik alapító tag, az élőerős őrzés csak egy a sokféle tevékenység közül.
A bázisra benézni sem egyszerű: a legközelebbi, szabadon meglátogatható pont jelenleg 26 mérföldre van a bázistól, és hegymászó-felszereléssel közelíthető meg: ez a Tikaboo Peak. A második helyezett belátási pont már 45 mérföldre található a bázistól, és szintén nem egyszerű elérni.
Még egy érdekesség. A bázis határától úgy 5 mérföldre, egy poros országút mentén, a nagy semmi közepén állt egy fekete postaláda. Azaz: a híres Fekete Postaláda. A helyi folklór szerint ez a bázis leveles szekrénye, mások szerint az UFO-knek lehet itt üzenetet küldeni. Emiatt ez a doboz az UFO-hívők egyik kedvenc helyévé vált, gyakran gyülekeztek ott emberek, és gyakran fel is törték a dobozt – hátha van benne valami érdekes. Ebből aztán elege lett a postaláda valódi tulajdonosának, az egyetlen helyi farmernek, és a híres fekete helyett egy golyó- és vandál-biztos fehér postaládát telepített a földje határára. És persze nincs köze sem az UFO-khoz, sem az 51-es körzethez. A fenti kép még a csere előtt készült.
A támaszponton a becslések szerint úgy 2000 ember dolgozik, ebből 1000 fő állandóan ott él. A többi ingázik. Ma ez pontosan ugyanúgy zajlik, mint 50 éve: Las Vegas nemzetközi repülőteréről indulnak a gépek a munkásokkal. Ehhez 1979 óta jelöletlen, piros-fehér színű, „Janet” hívókódú Boeing 737-es gépeket használnak. A képen a Janet-flotta látható. (Repülővel járni munkába!? És hol van ilyenkor a Levegő Munkacsoport!?).
Ennyi emberhez már elég komoly kiegészítő-épületek szükségesek. A bázisnak van saját hálókörlete, étkezője, sportpályája, uszodája, boltja, és lényegében minden, amire csak 2000 embernek szüksége van. (Bár sehogy sem látom az személyiségi jog- és adatvédelmi ombudsman irodáját valamint a helyi Wikileaks-kirendeltséget. Lehet, hogy csak vaksi vagyok.) 2003-ban Google szerint így nézett ki:
Az alábbi műholdas képet viszont kiegészítettem némi magyarázattal, hogy mi micsoda:
Sorszám Épület Funkció
1 110 Quick Kill Radar állomás
2 200 Hangár 4
3 202 Hangár 5
4 208 Hangár 6
5 206 Hangár 7
6 217-220 Régi U-2 hangárok
7 265 Ellátási és adminisztráció épület
8 275 Állandósított kiszolgáló épület.
9 299 Tesztmérnöki épület
10 300-335 Hálókörletek
11 400-404 Janet repülőgép-terminál
12 285 Érkezési-indulási részlegek
13 430 Hangár 18 (ez a legmisztikusabb)
14 431-432 Hangár 18 kiszolgáló épület
15 437 Tűzoltóság 2
15 438 P.E. Épület ("Personal Equipment", repülés-előkészítés)
16 443 Hangár 8
16a 441,442,444 Hangár 8 kiszolgáló épületek
17 Hangár 20 és 21
18 Hangár 22 és 23
19 Hangár 20-23 raktár
20 470 Hangár 17
21A 480 Hangár 16 és 15
21B 480 Hangár 14 és 13
21C 482 Hangár 12 és 11
21D 482 Hangár 10 és 9
22 485 Fegyver bunker
23 730 Hangár 19
24 710 Irányító torony
25 123 Parabola-antenna épület
26 120 Karbantartóműhely
27 122 Irodaépület
28 131?
29 130 DYCOMS Radar épület
30 DYCOMS parabolatányér
31 Helikopter-leszálló
32 103 Red Hat Quonset Raktár
33 100,101 Hangár 2, Red Hat Raktár
34 267 Étkezde
35 269 Régi bázis-parancsnokság
36 170 Sam's Place, tornaterem és uszoda
37 Baseball pálya
38 Víztorony
39 410 Fotólabor és Precision Measurement Equipment Lab (PMEL)
40 412 Fő biztonsági épület
41 447 Kompresszor épület
42 476 Gőzerőmű
43 Új lövészpont
44 213 Tűzoltóság 1
45 Kifutópálya 14L/32R (új)
46 Kifutópálya 14R/32L (régi, már nem használják)
47 Déli taxi útvonal és guruló 12/30
48 Új középső taxi útvonal (Spring 2003)
49 Új Quonset Hut (2003)
50 Műhelyek (?)
51 Ismeretlen
52 Régi veszélyesanyag-tároló és égető
53 Új építésű kis épület, ami alatt valami nagyobb dolog van. Valószínűleg eltemetett tartályok. (2003) Földalatti vezeték 20-as, 41-es és 42-es épülettől.
54 Új iker-hangár (2002 vége, 2003 eleje)
55 Új keleti hangár 9 (2005 tavasza)
56 A 19-es hangár bővítménye (2005 tavasza)
57 A 19-es hangár bővítménye (2005 tavasza)
58 Új valamilyen torony (2005 vége)
59 Új bázisparancsnokság (2005)
60 Új épület a 17-es hangár mellett (2005)
61 Új nagy hangár (2007 nyara)
62 Új nagy déli hangár (2009 - 2010)
Nemrég a bázison ilyen furcsa tornyokat építettek:
A torony 60 méter magas, háromszög-alapú, és forgatható. Kiszolgáló épülete nincs. A rendeltetése ismeretlen, de a Nevada Test Site-on is épült egy hasonló. A legtöbben emiatt valamilyen új radarra tippelnek, főleg, hogy elhelyezkedésében közel van a DYCOMMS és a Quick Kill radarokhoz. Hát, lehet tippelgetni - 20 év múlva megtudjuk az igazat.
A bázis legújabb létesítménye pedig az alább látható furcsa „versenypálya”:
Igazából senki sem tudja, hogy mi ez, és mire jó. A pályák hossza fél, egy és másfél mérföld. Eleinte mindenki arra tippelt, hogy tesztpálya valamilyen titkos gép (harckocsi, csapatszállító, stb.) számára. Ám ennek ellent mond, hogy újabban a Légierő több másik bázisán is építettek ilyet. Jelenleg egyszerű futópályának tartják, a legénység sport-tevékenységének segítésére, de bizonyíték persze nincs.
És hogy mivel foglalkoznak mostanában a bázison? Nos, erre csak tippek vannak. A leggyakoribb gyanúsított a teljesen új elveken nyugvó Aurora repülőgép, mely ha létezne, akkor a hangsebesség sokszorosával, és az eddigi maximális repülési magasság többszörösével birkózna meg. Sajnos, még azt sem tudjuk, hogy létezik-e.
Aztán ott van a SHARC project, mely a NASA-val közösen fut. Ezért lehet róla egyáltalán információkat szerezni. Ez egy hangsebesség alatti speciális repülő izé lenne, de hogy mi, azt nem tudjuk. De hogy egészen egyedi repülőgép-kialakításokkal kísérleteznek, az tény. Íme pár NASA-kép, melyek valahogy kapcsolatba hozhatók kedvenc bázisunkkal.
Még tucatnyi további titkos projecttel hírbe hozták a létesítményt, bizonyítani persze egyiket sem sikerült. De ha az 51-es körzetről van szó, a legfontosabbat azért mégsem lehet kihagyni: az UFO-ügyeket. Ejtsünk tehát erről is pár szót!
A monda úgy tartja, hogy az USA-ban lezuhant UFO-kat rendre az 51-es körzetbe szállították, további tanulmányozás érdekében. Ezt semmi sem támasztja alá. Továbbá azt is mondja a monda, hogy a bázis alatt hatalmas földalatti komplexum helyezkedik el, így ugyan a felszínen semmi extra nem látszik, de a föld alatt… Ám, ez sem igaz. Elég pontosan tudjuk, hogy mi van a terület alatt, és leginkább semmi. Az ott dolgozó létszám is illeszkedik a bázis méretéhez. Különféle alagutakról is szó van, a 18-as hangárt például rendszeresen gyanúsítgatják mindenfélével (ez amúgy egy 100m X 100m x 30m - es hangár, kiszolgáló épülettel), de ezeknek sincs se nyoma, se alapja. A monda szerint az 51-es körzet az idegenek és az emberek találkozási- és tárgyalási pontja, de ez sem kevésbé hitető, mint hogy itt van a Csillagkapu elhelyezve.
Az UFO-történetek igazából két szálról indultak el. Az egyik a letagadott, ismeretlen repülő eszközök feltűnése a környéken, melyeknél még rá is játszottak a kultusz kialakulására. A másik szál egy bizonyos Bob Lazar nevű Las-vegasi író könyve, mely az 1980-as évek végén jelent meg. Az író egy villamosmérnök, aki egy katonai kutató cégnél dolgozva került az 51-es körzetbe.
Ott hallott az ottaniaktól a „Site-4” röviden „S-4” elnevezésű helyről, mely az 51-es körzettől 16 kilométerre délre helyezkedik el (Papoose Lake területén). Lazar részletes leírást adott a helyről: nagyméretű hangárok, melyek hátsó falában hatalmas ajtók vezetnek a hegy gyomrába. Itt őrzik a lezuhant repülő csészealjat, persze a benne ülő idegenekkel együtt. Az S-4 és az Area-51 között pedig állandó buszjárat szállította a kutatókat. Tehát Lazar szerint az 51-es körzet valójában csak egy még titkosabb létesítmény fedőszervezeteként működik. A könyv szerint mikor Lazar elkezdte firtatni a dolgot, közölték vele, hogy fogja be a száját. Amikor meg saját szakállára mégis meglátogatta az S-4-et, akkor rövid úton eltávolították az 51-es körzetből, majd kirúgták az állásából is. Érdekesen hangzik.
Csak egy gond van ezzel: hogy nem igaz. Pár ember elkezdett utána nézni a dolognak, ami amúgy nem egyszerű: az S-4 területe védett helyen van, az NTR része, a földrajzi viszonyok miatt még rálátni sem igazán lehet. De a műholdas képeken azért látszik, és bizony az elmúlt sok-sok év képei alapján nyoma sincs a leírt hangároknak. Még csak nem is bolygatták a területet. Van ugyan út, mely ebbe az irányba visz, de olyan állapotban van, hogy azon rendszeres buszjárat garantáltan nem közlekedett/közlekedik. Az S-4 területén semmilyen aktivitás jelei nem fedezhetők fel.
További probléma, hogy Lazar valójában nem villamosmérnök, sőt, semmilyen diplomája nincs. Nem is alkalmazták a szóba jöhető vállalatok egyikénél sem. Tehát egyelőre úgy tűnik, hogy a könyv pusztán kitaláció. Bár annak remek. És jól jövedelmező.
Amúgy a Rosswell-eset, amit annyira szeretnek az 51-es körzettel összefüggésbe hozni 1947. július 2.-án történt. Tehát nyolc évvel a bázis alapítása előtt.
Egyéb iránt nem tartom lehetetlennek, sőt, kifejezetten valószínűnek tartom, hogy az 51-es körzetben tényleg kísérleteztek repülő csészealjakkal. Ilyenek ugyanis valóban léteztek. Az első példányokat még a Škoda gyártotta le egy bizonyos Josef Andreas Epp nevű hamburgi repülőtábornok elképzelései alapján, még a II. Világháború elején, 1939-ben. A terv egy igen jó manőverező-képességű, mozgékony, gyors, és a radarok számára igen nehezen észlelhető légi jármű létrehozására irányult, melynek fizikai alapjaiban semmi földönkívüli nincs. Hitler rajongott a furcsa fegyverekért, így a terveket egyszerűen ellopatta, és V-7 kódnéven kezdett a tökéletesítésébe. Egy darabig Werner von Braun is dolgozott rajta, de a háború végéig nem sikerült hadra foghatóvá csiszolni.
Ezután az oroszok szerezték meg a terveket, de elég hamar tudomást szerzett a dologról a CIA is. Az oroszok komolyan gondolták a fejlesztés, de a CIA is: megrendelésére 1946 után az AVRO cég kezdett a tökéletesítésbe. Az AVROCAR verzió után viszont csődbe ment, a fejlesztés pedig elakadt. Így 1950 körül a szovjetek kerültek lépéselőnybe, mikoris imbolygó csészealjak jelentek meg az égen. Ezeket már túl sokan látták, valamit kezdeni kellett a dologgal. A CIA az eltitkolás mellett döntött, így 1952-ben bejelentették, hogy a látott repülő csészealjak bizony az űrből jöttek. Ezután az U-2-es repüléseket már abszolút rutinosan kenhették az idegenekre. Állítólag az elkészült repülő csészealjak már a német verzióban is simán átlépték a 2000 km/h sebességet, ami miatt a kialakítás igen ígéretes konstrukciónak tűnt. Ám végül mégiscsak eltűnt a történelem süllyesztőjében. Vagy mégsem? A működésének alapjait számos repülőgép hasznosítja, és ma is kísérleteznek az 51-es körzetben valamilyen extrém manőverező-képességű repülő szerkezettel. Ki tudja...?
Ezzel a történet végére is értünk. Most pedig házi feladat következik: az alábbi gugli segítségével mindenki önálló munkában folytassa a bázis tanulmányozását! Az eredményeket pedig a Komment-mezőbe kérjük. Jó munkát!
Nagyobb térképre váltás
Források:
http://area51specialprojects.com/
http://www.dreamlandresort.com/
http://hu.wikipedia.org/wiki/51-es_körzet
http://en.wikipedia.org/wiki/Area_51
http://www.area51zone.com/
Az utolsó 100 komment: