Azt a közhelyt mindenki ismeri, hogy a háborúk jelentős lökést adnak a haditechnikának (is) és minél tovább tart egy háború, és minél több a résztvevő ország, annál több új fegyver és haditechnikai eszköz jelenik meg a frontokon. Gondoljunk csak az első világháborúban a páncélosokra. Sok esetben az új technika a háború után tovább finomodik, ilyen például a sugárhajtású vadászgép esete. De bizony vannak olyan haditechnikai eszközök, amik a háború végével kihalnak. Most a második világháború olyan haditechnikai eszközei következnek, amiket a háborúban bevetettek, aztán a háború végével vagy azonnal kipusztultak, vagy még pár év használat után váltak a hadtörténelem részévé. Ha valakinek eszébe jut még ilyen, az a kommentek közé írja be bátran.

Kezdjük is a sort egy érdekes eszközzel, nevezetesen a teher, vagy csapatszállító vitorlázórepülővel. Ezt a költséghatékony szállítási eszközt főleg a német és az angolszász hadseregek használták előszeretettel. A németek már a nyugati hadjáratban bevetették ezeket a vitorlázókat, de a leghíresebb bevetésük a Kréta elleni akció volt. Na jó, ide lehet sorolni Otto Skorzeny kommandós akcióját is, mikor ejtőernyőseit vitorlázókkal Mussolini börtönéül szolgáló Hotelhez vitette. A brit és amerikai csapatok szintén csapatszállításra használták, és vitorlázók ott voltak a félresikerült Market Garden hadműveletben is. Számunkra külön érdekesség, hogy Budapest szovjet ostromakor a német és magyar csapatok utánpótlását vitorlázó repülőkkel próbálták biztosítani. Viszont a háború folyamán a motoros teherszállító repülőgépek pont olyan fejlődésen mentek keresztül, mint mondjuk a vadászgépek, így nagyobb hasznos terheléssel tudtak felszállni. Ráadásul a háború végén megjelent a helikopter, ami szintén új perspektívákkal kecsegtetett a légi szállítás területén. A vitorlázók kipusztulásához az is hozzájárulhatott, hogy mégsem bizonyult olyan költséghatékonynak: a legtöbbjük landolás közben összetört, de ha nem is, nem volt, ami újra a levegőbe emelje. Igazi egyszerhasználatos eszköznek bizonyult.

A második világháború egyik érdekes technikai eszköze volt a féllánctalpas jármű. Elég elterjedt dologról van szó, szinte nem is volt olyan hadviselő fél, amelyik ne alkalmazta volna valamelyik változatát. Ezeknek a hibrid (divatosan szólva unortodox) meghajtású járműveknek az előnyei nyilvánvalóak voltak: terepen jobban elporoszkáltak, mint a hagyományos kerekes járművek, nagyobb volt a teherbírásuk, és kiváló vontatóknak is bizonyultak. A Magyar Királyi Honvédségnél is alkalmaztak ilyen féllánctalpasokat tüzérségi vontatónak. Persze lehetett belőlük akármit csinálni: légvédelmi gépágyús változatot, páncéltörő löveggel ellátottat, sebesültszállítót, aknavetőset, páncélozott csapatszállítót, stbstb. Hátránya is volt ezeknek a járműveknek: ha a lánctalp leugrott, nem lehetett csak úgy lecserélni, mint mondjuk egy defektes teherautó kerekét, és még a fogyasztása is magas volt. A németek még egy féllánctalpas motorkerékpárt is megalkottak, amivel sikerült egy erős technológiai képzavart formába önteniük. A lényeg az, hogy a háború után már nem nagyon fejlesztettek ilyen meghajtású járműveket, és ki is haltak. Még a szövegszerkesztő szerint is hibás a koncepció, mert a féllánctalpas szót simán aláhúzza…

A történelem tankönyvek második világháborúval foglalkozó részeinél 90% hogy láthatunk képet egy célpontjára lecsapó Junkers Ju-87 zuhanóbombázóról. A kollektív emlékezet Stuka névvel ellátott gépe a zuhanóbombázó szinonimája is, de ezt a haditechnikai eszközt (fegyvernemet ?) szintén sok hadviselő fél alkalmazta. Mi magyarok a Ju-87-est használtuk, a britek például a Blacburn Skua-t, vagy a Fairey Barracudát, a jenkik a SB2C Helldivert (No.1 elnevezés) vagy az SBD Dauntless-t. A japánok leghíresebje az Aichi D3A volt. A fegyvernemnek volt létjogosultsága, hiszen akkoriban a zuhanóbombázás jelentette a precíziós csapásmérést. A németek kiválóan tizedelték a szovjet páncélosokat, a britek főleg a norvég fjordokban bujkáló német hadihajókat támadták zuhanóbombázókkal, de a leghíresebb akciók a japánok pearl-harbor-i és az amerikaiak midway-i bevetései voltak. A hagyományos bombázógépek viszont folyamatosan fejlődtek, és egyre pontosabb bombacélzó berendezésekkel lettek ellátva. Aztán a háború végén megjelentek az irányítható siklóbombák, amik már lehetővé tették, hogy a bombát indító gép az ellenséges célpontot védő légvédelmi tűztől tisztes távolban maradjon. Tehát a zuhanóbombázás, mint harceljárás egyre inkább veszített jelentőségéből, és az erre kitalált repülőgépeknek az ideje leáldozott.

Maradjunk még egy kicsit a repülésnél. A második világháborúban élte virágkorát a torpedóvetésre kitalált repülőgép is. Ez a virágkor is tiszavirág életűnek bizonyult (bocs a képzavarért), hiszen már a háború évei alatt bebizonyosodott, hogy a torpedóvetés repülőgépről elavult eljárás. A torpedóvető gépnek alacsonyan, közel a víz felszínéhez kellett repülnie, adott sebességgel, és se jobbra, se balra nem cikázhatott, még akkor se, ha lőttek rá. És bizony lőttek rá. Aztán ha a torpedót sikeresen le is oldotta, már nem nagyon volt lehetőség visszafordulni, ilyen alacsonyan kellett az ellenséges hajó (és felbőszült légvédelmi tüzérei) felett elhúzni. Nagy bátorságot, és kötél idegeket igénylő meló lehetett egy ilyen gép pilótájának lenni. Minden nagyobb haditengerészettel rendelkező félnek voltak ilyen repülőgépei, és értek is el látványos sikereket. A britek Fairey Swordfish (itt balra fent) nevű gépe már ránézésre sem volt egy korszerű darab, ám mégis egy ilyen gép torpedója tette lehetővé, hogy a németek úszó büszkeségét, a félelmetes Bismarck csatahajót később a tenger fenekére küldjék. A britek úszó büszkeségeit, Őfelsége Repulse és Prince of Wales nevű hajóit viszont japán torpedóvetők (és zuhanóbombázók) segítségével küldték hullámsírba. A japán Nakajima B5N gépek az amerikai haditengerészet úszó büszkeségei közül a USS Lexingtont, a USS Yorktownt, és a USS Hornet-et torpedózták meg sikerrel. Az amerikaiak leghíresebb torpedóvetője a Douglas TBD Devastator volt. A midway-i csatában azonban csúnyán leszerepeltek, a japán vadászgépek egymás után szedegették le az égről a lomha Devastatorokat. A típus lényegében ki is pusztult. A másik amerikai híresség a Grumman TBF Avenger nevű gép volt. Ilyen gépek is segítettek elsüllyeszteni a japánok úszó büszkeségeit, a Yamato és a Musashi csatahajókat. A leghíresebb Avenger pilóta idősebb George W. Bush az USA (sorrendben 41.) elnöke volt, aki alól kétszer is kilőtték a gépét. Bár az Avenger a háború után szolgálatban maradt, már nem alkalmazták torpedóvetésre.

Következzék most egy igazi haditechnikai dinoszaurusz, nevezetesen a páncélvonat. Aki azt hiszi, hogy a második világháború idején nem alkalmaztak ilyen eszközt, az téved, bár érthető ha csodálkozik most. A vonat mint az köztudott, kötött pályán halad, tehát nem oda megy, ahová a térkép felett görnyedő tábornokok akarják, hanem ahová a sínpár vezet. Már ha azt a sínpárt nem robbantották fel előtte, mert akkor megáll a tudomány, hiszen egy rombolt szakaszt nincs módja kikerülni, de még csak egy sínen keresztbe fektetett jegenyét se. Tehát elég behatárolt az alkalmazási területe. Egy ilyen vonatra a kötelező páncélzaton túl ágyúkat, géppuskákat szereltek. Magyarország a háború kitörésekor négy ilyen szerelvénnyel rendelkezett. A páncélvonataink részt vettek a felvidéki, majd az erdélyi bevonulásokban, a délvidéki harcokban, sőt, a keleti frontot is megjárták. A budapesti ostromban egy a Keleti pályaudvarnál fejezte be a harcokat, kettő pedig a Balaton-
felvidéken. Talán nem kell részletezni, hogy a háború után miért nem készítettek több páncélvonatot.

Ha már páncél, hát következzék egy páncélos: a rohamlöveg. Ez a fegyver egy lánctalpas alvázra szerelt, torony nélküli ágyú volt. Volt kifejezetten páncélvadász változata, és volt ágyútarackkal felfegyverzett, gyalogságot támogató verziója is. A legtöbb esetben már létező, hagyományos kialakítású (tehát lövegtornyos) harckocsik alapjára készítették. A lövegtorony elhagyásával jelentős súlyt lehetett megspórolni, nem beszélve a tornyot mozgató mechanikáról. Emiatt a beépített löveg nagyobb lehetett, mint amit egy toronnyal rendelkező harckocsiba be lehetett építeni. Plusz járulékos előnyként jelentkezett, hogy torony hiányában rendszerint ezek a rohamlövegek alacsonyabbak is voltak, így kisebb célpontot nyújtottak. Hátrányuk volt, hogy az ágyújukat horizontálisan nem, vagy alig lehetett mozgatni, ez pedig a célzásnál inkább hátrány. A nagy hadviselő országok közül a németek és a szovjetek rendelkeztek a legtöbbféle rohamlöveggel, a Magyar Királyi Honvédség pedig a Turán harckocsiból fejlesztette ki a Zrínyi rohamlöveget, ami Turánhoz képest egész jól szerepelt a harcokban. Bár a háborúval a rohamlövegek lényegében kivesztek, a háborút túlélt példányok alkalmazása még folyt tovább. Még 1956-ban Budapesten is lettek bevetve szovjet rohamlövegek. A háború után a haditechnikában mindig különc svédek csináltak olyan harckocsit, ami torony nélkül készült, ez volt az STRV 103. Ennél a harckocsinál a löveget már függőlegesen sem lehetett mozgatni. Ha célozni kellett, az egész páncélost kellett hozzá elforgatni, és a futómű mozgatásával lehetett az ágyú függőleges szögén változtatni. Ez az egy fecske sem csinált nyarat…

A most következő kategória: a csatahajók. Igen ezekre a nagy felszíni úszó erődökre gondoltam. Persze a jól informált olvasó azonnal rávághatja, hogy de hát pölö a Missouri az Öböl-háborúban… De be kell látnia, hogy ez a nagy hadihajó (teljes hossz 270m, vízkiszorítás 45000 tonna) is a világháború szülötte, és az Öbölben is már a sokadik ráncfelvarrásán volt túl. Tehát ki kell jelenteni, hogy a nagy, óriási űrméretű ágyúkkal felszerelt hadihajók kora a háború végén lejárt. Sőt, egyesek szerint már Pearl Harbor-nál befellegzett a csatahajóknak (meg csatacirkálóknak, cirkálóknak), hiszen ezeket a borzasztó drága, sok embert lőszert és üzemanyagot igénylő monstrumokat egy „fillérekbe” kerülő repülőgép egy pilótával két vállra tudja fektetni (bocs a második képzavarért
, ma ilyen napom van). A már fentebb említett Bismarck, (teljes hossz 251m, max. vízkiszorítás 55000 tonna) vagy a történelem eddigi legnagyobb csatahajója, a Yamato (teljes hossz 263m max. vízkiszorítás 71000 tonna) sorsa a legjobb példa erre. Már a háború alatt a japánok is rájöttek, hogy egy repülőgép-hordozóval előrébb vannak, így a Yamato testvérhajóját, a Shinano-t rövid úton átalakították hordozóvá.

A következő kihalt fegyverfajtából látszik, hogy a repülőeszközök szenvedték meg a legjobban a háborút. Kihalt ugyanis egy érdekes vadászgépfajta, a vízi-vadászgép, vagy a fene tudja hogy kell pontosan magyarul nevezni az ilyet. Mint az a képeken látható, ez a repülőfajta egy hidroplán és egy korabeli vadászgép szerelemgyereke. A koncepció annyira nem volt életképtelen, és főleg a japánok favorizálták. A Csendes-óceán elfoglalt területein jó ötletnek tűnt a dolog, hiszen vízből több volt mint szárazföldből, így a vízi repülőgépeknek nem kell repülőteret építeni, a gépeknek nem kell bonyolult futómű, mindenki jól jár. Persze minden nagyobb hadviselő fél kipróbálta a vízi vadászgép koncepcióját, ami rendszerint abból állt, hogy a már létező szárazföldi vadászgépeket látták el úszótalpakkal. Ez a harceszköz sem hozta azonban az elvárt eredményeket. Az úszótalpak erősen rontották a gépek manőverező képességét, ami lássuk be, az egyik legfontosabb vadászgép követelmény. Azt gondolhatnánk, hogy ezzel a vízi vadászgépeknek végképp befellegzett. A hidegháború éveiben viszont újra előkerült az ötlet. A leginkább az amerikai haditengerészetet foglalkoztatta a dolog. Nem csak vadászgépet, hanem még vízi bombázógépet is terveztek. Dollár-százmillióknak kellett elfogyniuk, hogy kiderüljön: a modern technológia dacára az ötlet hamvába holt.

Lássunk még egy repülőeszközt, és ígérem, nem lesz több. A következő kipusztult háborús fegyver a rakétahajtású vadászrepülőgép. A második világháború idején a rakétatechnika is rohamosan fejlődött, emlékezzünk csak a világháborús rakéta-tüzérség eszközeire, a szovjet katyusára (Sztálin-orgona) az amerikai Calliope-ra, a magyar fejlesztésű Lidércre, vagy (ismét képzavar következik) a rakéták nagyágyújára, a német V-2 ballisztikus rakétára. A korabeli vadászgépek hagyományos motorjaiból már túl sokat nem lehetett kihozni teljesítményben, a sugárhajtómű pedig nagyon kevés állt rendelkezésre, így adta magát az ötlet, hogy rakétával hajtsanak meg vadászgépet. Ebben a németek vitték a prímet, a Messerschmitt Me-163 Komet bevetésre is került. Az akkoriban rendkívülinek számító sebessége egyedülállóvá tette. A konstrukciónak viszont több hátránya is volt. A rakétahajtómű pillanatokon belül felzabálta a hajtóanyagot, így a gépeket akkor indították, amikor az ellenség bombázói már szinte a reptér felett jártak. Egy bevetés még így is csak pár percig tartott, ráadásul a hajtóanyag kifogytával a pilótának siklórepülésben kellett visszatérnie a bázisára. Ha ekkor lepte meg egy ellenséges vadászgép, akkor hajtómű hiányában nem sok esélye volt, hogy meglépjen. A kiforratlan konstrukció 14 pilóta halálát okozta, mindenféle ellenséges behatás nélkül. Ezzel szemben csak 16 ellenséges bombázót tudtak lelőni. A németek a Komet technológiáját átadták a japánoknak, akik Mitsubishi J8M1 Shusui néven kezdték el gyártani, de már be nem vetették. A háború évei alatt komolyabban csak a szovjetek foglalkoztak rakétahajtású vadászgép építésével, de a kísérletekkel végül felhagytak. A rakétahajtás viszont nem halt ki teljesen a háború végével. A nagy tömegű bombázógépeket, vagy teherszállítókat fel lehetett szerelni kisméretű segédrakétákkal, de ezek csak a biztonságos felszállást segítették, majd kiégésük után a rakétatesteket leoldották. Száz szónak is egy a vége: a rakétahajtású vadászgépek zsákutcának bizonyultak.

A következő fegyvernemnél (és szállítási módszernél) szó szerint kilóg a lóláb, merthogy nem egy technikai eszközről lesz szó, hanem egy állatról. A második világháború volt az utolsó olyan konfliktus, ahol lovas alakulatokat vetettek be. Most ne karddal rohamozó huszárokra tessenek gondolni, hanem egy különleges gyalogos alakulatra: a lovak csak a helyváltoztatáshoz kellettek, harcolni már gyalogosan harcoltak. De ide kell sorolni a lóvontatást is. Főleg a háború elején rengeteg lőszert és ellátmányt vittek lóval fogatolt szekereken, de általános volt, hogy a tüzérséget is lovasították. Amúgy volt ráció benne, a ló elvitte a lovast és a technikát bárhová, igénytelen volt, ritkábban romlott el, és ha elpusztult, akár meg is ehették. Persze hátránya is volt bőven: nem csak a katonáknak kellett az ellátmány, hanem a lovaknak is, és ha elpusztultak, sokszor a vontatmány is ott maradt. Tehát kijelenthetjük, hogy a magasan szervezett lovas alakulatoknak a háború végével leáldozott. Amúgy a leghíresebb magyar lovas alakulat na melyik?? (Székesfehérvári huszárokon kívül) Természetesen a csákánydoroszlói fogatolt tüzérek…