A San-parti erőd ostromairól szóló cikksorozat második részében (1, 2, 3, 4, 5) folytatjuk a Monarchia hadseregének ismertetését.

Először a kézifegyveres részt fejezzük be, ez múltkor már nem fért bele, aztán jön a hadsereg többi része, tüzérség, lovasság, autók, léggömbök, repülők, végül lesz pár sor a sebesültek és a hadifoglyok sorsáról is.

Ez a rész főleg a fegyverbuziknak fog tetszeni, gondolkoztam is, hogy van-e értelme ennyire belemenni a részletekbe, de végülis miért ne, azt mondják, az ördög is azokban lakozik.

A jobb oldali képen magyar katonák láthatók, egy gyalogos, egy huszár és egy tábori csendőr.

Múltkor ott hagytuk abba, hogy előttünk állt a védősereg tipikus tagja, egy többé-kevésbé a kor színvonalának megfelelően felszerelt, csukaszürke egyenruhába öltözött, 95M puskát markoló gyalogos katona. Nem mindenkinek jutott azonban ilyen korszerű fegyver: a háborús anyaghiány miatt előkerült a raktárak mélyéről az eggyel (kettővel) ezelőtti megoldás, az egylövetű Werndl-puska is (balra). Ezt 1867-ben rendszeresítette a Monarchia hadserege, a maga idejében korszerűnek számított, de 1914-ben persze már bőven nem volt az. A hadseregtől kiselejtezett puskákat ekkorra már részben a Monarchia erdőőrei kapták meg, ők ráadásul a katonainál gyengébb lőszerrel voltak felszerelve, az esetleges orvvadászat eredményességét csökkentendő. Na, de akkor legyen meg a teljes sztori: A 48-as magyar szabadságharcban mindkét oldal az elöltöltős, huzagolatlan csövű, gyutacsos Augustin puskákat használta, ezt 1854-ben cserélték le huzagolt csövű, kompressziós lövedékes Lorenz-puskákra- ez sokak szerint kategóriájának legjobbja volt, az amerikai polgárháborúban is megfordult. Königgraetznél azonban csúnyán bebuktak vele, ekkor ismerték fel, hogy hátultöltő kell gyorsangyorsangyorsan. Első körben a Lorenzeket alakították át, csőfarukat levágva rájuk oktrojálták a Wänzl-féle csapózárat. Ezt az erősen átmeneti megoldást váltották le 1867-ben a Werndl-féle egylövetű hátultöltővel, amely már egybeszerelt, rézhüvelyes, központi gyújtású lőszert tüzelt, átugorva így több fölösleges evolúciós vargabetűt. A kiegyezés nyomán ekkor felálló Magyar Királyi Honvédséget már a Werndl-puskákkal szerelték fel. Ismétlőkre is volt több próbálkozás, mint pl a 8 lövetű Fruhwirth, illetve Kropatschek-féle puskák. Ezeket a Csendőrség is használta, de a golyós puskákhoz kevésbé megfelelő előágytáras szerkezettel készültek. Utóbbi fegyverről láttam valahol egy leírásban, hogy hátországban őrszolgálatot teljesítő népfölkelők kezében bukkant fel. Aztán jött a Mannlicher, de először még a korábbi, 1888M változata, természetesen ebből is került ki az első világháború harctereire. Emellett használatba kerültek a zsákmányolt orosz puskák, és a Mannlicher különféle, eredetileg exportra szánt változatai is.

Az osztrák-magyar hadsereg elterjedten használt különféle kézi- és puskagránátokat, és hamar megjelentek a soraikban a mesterlövészek is. Németország, Ausztria és Magyarország magasan fejlett vadászati kultúrával rendelkező országok voltak, ennek a keresletnek köszönhetően a központi hatalmak ipara már a háború előtt is kiváló minőségű puskákat és puskatávcsöveket gyártott. Ezek a cuccok aztán hamar eljutottak a frontra is, az antant csak a háború második felére zárkózott fel ezen a téren. Persze ne olyan specializált, misztikus dologra gondoljunk azért, mint a mai mesterlövészek világa, a mesterlövész kifejezés már a háború előtt is létezett, egyszerűen az egységek legjobb lövőit hívták így. Megkülönböztető jelzésként egy kis bojtos végű, vörös zsinórt hordtak az egyenruhájuk mellrészén, bal oldalon. Távcsőből egyébként nem csak a puskára szerelhető változatot ismerték, a tisztek felszerelésének fontos része volt a 6*-os, vagy 9*-es nagyítású binokulár.

Bár a korabeli magyar források sokszor a félautomata pisztolyokat is revolvernek nevezik (néha meg browningnak, függetlenül attól, hogy melyik gyár melyik típusa), az angolszászok revolverimádata Európa Rajnától keletre eső részét általában elkerülte, a központi hatalmak hadseregei első adandó alkalommal átfegyverkeztek a kevésbé megbízhatónak tartott, de nagyobb tárkapacitású és gyorsabban újratölthető félautomatákra. A Monarchia tisztjeinek oldalán legtöbbször már az M12-es Steyr félautomata lógott a Rast-Gasser M1898 revolver helyett. A tisztek felszereléséhez ekkor még szervesen hozzátartozott a kard is, a gyalogos tisztek leggyakrabban az 1861M típusú szablyát (jobbra) használták. Általában azért nem sok kardoznivaló jutott nekik, a háború során a tisztek körében is egyre jobban elterjedt a szurony oldalfegyverként való használata. Az első világháború tisztjei a vérontást afféle paraszti munkának tartották, amire úriember csak parancsot ad, de nem vesz részt benne- előfordult az is, hogy sétapálcával vezették a rohamot. A lövészárkokban egyébként sokszor került sor közelharcra, erre ugye a szuronyos puska volt a gyári megoldás, de sor került ökölharcra, használatba vették a gyalogsági ásót és a szintén az utászfelszerelések közé tartozó csákánybaltát is, voltak házi gyártmányú buzogányok, és előkerült a magyar betyárvilág Colt Peacemakere, a fokos is. A kép már szerepelt, egy kézigránát mellett az említett két pisztoly látható rajta. 

A legtöbb európai országgal ellentétben Ferenc József hadseregeiben nem egy Maxim-leszármazottat, hanem a német tervezésű, Steyrben gyártott Schwarzlose-géppuskát használták legnagyobb számban. A kor géppuskáihoz hasonlóan vízhűtéses volt (a hűtővíz a cső körüli hengeres köpenyben volt), és igen megbízható konstrukciónak számított (ennek legjobban talán egy világháborúval később, a minden fegyvert összefagyasztó doni télben örültek a magyar bakák), viszonylag rövid csöve miatt háromlábú állványával együtt is könnyen mozgatható volt. Aki szerint túl könnyen, az felszerelhette egy masszív acélpajzzsal; a szállításhoz amúgy lovat és biciklit is használtak, egy ló terhe 30-40 kg volt. A Schwarzlose beépített olajpumpája miatt azonban kicsivel jobban füstölt a kelleténél, ami elárulhatta a terepen. Ugyanazt a lőszert tüzelte, mint a Mannlicher, 250 töltényes hevederekből, percenként elméletben kb 400 lövést adhatott le. Sokszor előre beállított (pl ötvenes) sorozatokat lőttek csak, ilyenkor a júzer egyszerűen kivette a hevederből az X+1-edik töltényt, úgyhogy a géppuska megállt, mikor odaért. Egy géppuska lőszerjavadalmazása 10500 darab lőszer volt. A háború elején a gyalogzászlóaljak két-két géppuskát kaptak. Egy átlagos géppuskás osztagban 1 tiszt, 15 katona, 5 ló és két géppuska volt, mozgósításkor emelték 38 főre és 21 lóra a létszámot. Przemysl védelmében 42 beépített és 72 mozgatható géppuska volt.

Kisebb számban beszereztek dán Madsen golyószórókat is, ezek azonban valamiért nem váltak be (pedig amúgy elterjedt, sok évtizedet és továbbfejlesztést megért konstrukció), állítólag a lőszerutánpótlással volt gond. Használtak német és zsákmányolt orosz Maximokat is.

A lovasság feladata a XIX. század második felében nagy átalakuláson ment át. Az áttörés kivívására többé már nem volt alkalmas, ezt egyértelműen a tüzérséggel támogatott gyalogság feladatává tette a korabeli hadtudomány (tankok ugye még nem voltak), a nagyobb lovassági alakulatok feladatául az áttörések kiszélesítését, az ellenséges szárnyak átkarolását, illetve a fő seregek előrenyomulásának útjában történő felderítést határozták meg. Az osztrák-magyar lovasság ulánusokból (1914-ben 11+6 ezred), dragonyosokból (15 ezred) és huszárokból (16+10 ezred) állt, a szabadságharcban is komoly szerephez jutó vértesezredeket 1867 októberében szervezték át dragonyossá. A lovasság aránytalanul nagy része, több, mint egyharmada állt magyar katonákból. A dragonyosokat általában osztrák területről, az ulánusokat a szlávok közül (így Galíciából is, sőt, volt egy rövid időszak, amikor a Magyar Királyi Honvédség horvátországi lovasalakulatai is ulánusok voltak) sorozták, a magyarok pedig kivétel nélkül huszárként szolgáltak (a Landwehrben viszont nem voltak huszárok). Ez a felosztás a fentebb leírtaknak megfelelően 1914-re már csak külsőségekben jelentkezett, minden lovas katona könnyűlovas kiképzést kapott, az ulánusok is megszabadultak lándzsáiktól (érdekes, a németeknél megmaradt nekik, sőt, az eredetileg lovasított gyalogságként működő dragonyosok is lándzsát kaptak). Egy honvéd lovasszázad 179 lovaskatonából állt, egy lovasosztály három századból, egy lovasezred pedig két lovasosztályból, azaz hat századból (+ törzs és pótkeret). Ez összesen 1271 fő és 1294 ló, a századok mellett géppuskás osztag, távírósok és törzs is volt, és persze a huszárezredeknek is voltak pót- illetve népfölkelő kiegészítő szervezeteik. A közös lovasezredek nagyobbak voltak, a hadiállomány 1533 fő volt (igaz, az egyéves önkéntesek részére kiadott tankönyv szerint itt kisebb, 150 fős századok voltak ugyanilyen, hat százados ezredbeosztás mellett)

Tehát a huszárokat is általában felderítésre és futárként használták, a zsinórdíszes, régies egyenruhában, bóbitás csákóban (hogy ne koszolódjon, ehhez volt csákóhuzat is, amellett, hogy a huszároknak volt a gyalogságéhoz hasonló, sild nélküli tábori sapkájuk is [1919-től az ötvenes évek elejéig az egész hadsereg ezt hordta, zöldesbarnában]- már csak hogy lássuk, milyen logikusan és praktikusan bírt néha gondolkodni az osztrák-magyar hadvezetés.) feszítő magyar huszárok szinte anakronisztikus látványnak tűntek a csatamezőn- voltak egyébként egyszerűsítési, illetve korszerűsítési próbálkozások, a felszerelés csillogó fémrészeit nem sokkal a háború előtt már elkezdték befesteni, de pl. a csukaszürkét csak 1916-ban sikerült átnyomni, addig csak a huszárok géppuskás alakulatai kapták meg. Ferenc József hadseregeiben a maradiság legerősebb bástyája az elit fegyvernemnek tekintett lovasság, illetve a lovasság tisztikarában felülreprezentált nemesi származású tisztek voltak, de a Nyugat állóháborújával szemben a dinamikusabban változó keleti fronton szinte végig szükség volt a gyors mozgású lovascsapatokra (időnként még old school lovasütközetet is vívtak). Persze nem feltétlenül a háború elején tervezett mennyiségben, úgyhogy idővel a huszárok is belekényszerültek a lövészárok-hadviselésbe, még az az elképzelhetetlen dolog is megtörtént, hogy lovaikat elvéve gyalogsági ásóval szerelték fel őket. A magyar huszár hagyományos hírneve az első világháborúban sem szenvedett csorbát, a megrettent oroszok vörös ördögöknek hívták őket -a magyar huszár mentéje és zubbonya kék volt, csákója (+tábori sapkája) és nadrágja viszont vörös. Karddal és a Mannlicher karabélyváltozatával voltak felszerelve (ők csak 80 töltényt vittek hozzá, 30-at a gyalogosokéhoz hasonló tölténytáskában, a többit a nyeregtáskában, bedobozolva), és voltak géppuskás, távírász, utász, stb alakulataik is.

A ,,négylábú barátunk” elnevezés azonban távolról sem csak a lovakra vonatkozott, a háborúban kutyákat is használtak. Legnagyobb szerepük a szanitéc ebeknek volt, ezek a harcmezőn elszórva megtalálható mozgásképtelen sebesültek felkutatásában segítettek, a sebesült puskáját odavitték a szanitécnek, eképpen felhívva figyelmét a találatra. A hordágyas brigád aztán a kutya útmutatása alapján megkereste és összeszedte a harc sérültjét. De voltak pl. igavonó kutyák is, ezek kis kézikocsiszerű kocsikat húztak, nyilván ott, ahol a lovaskocsiknak nem volt hely, vagy út (az igavonó kutyák leglelkesebb használója a háború folyamán egyébként a belga hadsereg volt). A lövészárokba tévedő kutyákat-macskákat a katonák szívesen magukhoz vették hobbi- illetve kabalaállatként is. A patkányokat persze nem szerették ennyire- pedig azokból is sok volt... (A legextrémebb első világháborús állattörténet egyébként a német hadsereghez fűződik, az orosz határ környékén adoptáltak egy Bob nevű cirkuszi elefántot. Mivel a tanulékony ormányos fő attrakciója a cirkuszban is a különféle dolgok pakolása és emelgetése volt, berukkolva négylábú autódaruként szolgálta Vilmos császár hadseregét, ahol pakolni- és emelgetni való mindig bőven akadt.)

A háború talán legfontosabb fegyverneme a tüzérség volt. Míg a boldog békeidők háborúiban (lol) a csatatéri veszteségeknek általában legfeljebb negyedét okozta tüzérség, az első világháború sérüléseinek jóval több, mint felét, akár háromnegyedét is ennek a fegyvernemnek a számlájára írhatjuk. A tüzérség több részre oszlott, a tábori tüzérség a hadsereggel tartott, a vártüzérség többnyire a várakban állomásozott, illetve szükség esetén az ellenséges várak ostrománál vetették be őket. Az aknavetők az első világháborúban terjedtek el (voltak lőporos, és sűrített levegővel működő típusok is, utóbbiak nem is a tüzérséghez, hanem az utászokhoz tartoztak), és megjelent a légvédelmi tüzérség is. Przemyslnél az első két kategória jutott komolyabb szerephez, úgyhogy ezeket ismertetem részletesebben. (Jobbra egy 7cm-es 99M hegyi ágyú)

A legnagyobb hangsúlyt általában a tábori tüzérségre helyezték. Itt az üteg volt az alapegység, a kisebb lövegekből hat alkotott egy üteget, 3 üteg egy osztályt, 2 osztály egy ezredet (nagyon nagyjából, a gyakorlatban rengeteg variáció volt). Az ütegekhez sajnos csak békelétszámot találtam, békében csak 4 ágyú volt aktív, de ehhez is 100 ember és 50 ló kellett. Háborúban a két plusz ágyú mellett sebesültvivőket és telefonistákat is osztottak be az egyes ütegekhez, és persze a létszám az adott lövegtípustól is függött. Egy normál ágyú rendes lőszerjavadalmazása 123 darab volt, egy taracké 126 (a hegyi tüzérségnél 128 illetve 120.) A kezelők karddal és pisztollyal, illetve kurtállyal/karabéllyal voltak felszerelve. Voltak egyébként lovagló ütegek is, ezek elvileg gyorsabban mozogtak (mindenki lovon ült), de csak 4 ágyújuk és kevesebb lőszerük volt.

A várak sokszor a tüzérség kerti kunyhójaként üzemeltek, már olyan értelemben, hogy ide rekkentették el azt a szart, ami selejtezésre érett, de majd valamire hátha még jó lesz. Przemysl vártüzérsége is főleg korszerűtlenebb, kisebb lőtávolságú típusokat használt. Valószínűleg részben ennek is köszönhetően időnként előfordult az is, hogy a lövedékek a saját állásokra hullottak. (Másrészről viszont, a várak lövegeit nem kellett mozgatni, a jobban felszerelt erődökben így tombolhatott a megalománia- Przemysl sajnos nem tartozott ezek közé, a fixen, páncélkupolákba beépített lövegek is nagyrészt kisebb kaliberű típusok voltak.) A vártüzérség volt az egyik legkevésbé magyar fegyvernem, mindössze 14% magyar szolgált benne. A vártüzérséget századokba szervezték, 2-4 század alkotott egy zászlóaljat, 2-3 zászlóalj egy ezredet. Pontos felszerelésük és elhelyezkedésük leginkább az adott vár lehetőségeitől függött.

A Monarchia seregében nem központosították a tüzérséget túlságosan, a tábori tüzéregységeket a front mentén szétosztva alacsonyabb parancsnokságok hatáskörébe rendelték. Ez védekezésnél nagy rugalmasságot biztosított, a támadáshoz szükséges erőkoncentrációt azonban megnehezítette. A Monarchia tüzérsége 1914-ben általában elmaradt az antanthatalmakétól, mennyiségben, és sajnos minőségben is. A háború alatt rengeteg új löveg készült, a hátrányt így némileg sikerült csökkenteni, bár teljesen ledolgozni azért nem. A honvédség csak közvetlenül a háború előtt kapott tüzérséget, a honvédtüzérség léte vagy nem léte mindig komoly viták tárgya volt Bécs és Budapest között. Amíg a honvédtüzérség gyenge volt, illetve nem volt, addig a közös tüzérségből kaptak kiegészítést: az elsőként frontra vonuló honvédegységek mellé 29 közös tüzérüteget osztottak be.

Az osztrák-magyar tábori tüzérség leggyakrabban használt fegyvere a 8cm-es (igazából 7,65) 1905M tábori ágyú volt, ez korszerű, hidraulikus visszalökés-csillapítóval ellátott, 7 km-es lőtávolságú löveg volt, és jobbra tekinthető meg egy kép róla. A korabeli ágyúkhoz hasonlóan kétféle lőszert tüzelt, robbanólövedéket és srapnelt. Előbbit nem kell magyarázni, utóbbi egy kis robbanó szelencébe töltött fémgolyókat jelent, melyen kilövés előtt kellett a robbanás idejét beállítani (ezt a műveletet tempírozásnak nevezték, általában egyébként a hagyományos gránátoknak is volt ilyen üzemmódja a csapódó gyújtó mellett, de ott inkább a becsapódás utáni, célpont belsejében való robbanásra hajtottak). Ha sikerült a levegőben, az ellenség feje fölött szétrobbantani, akkor az előrefelé, kúp alakban kiszóródó golyók óriási pusztítást vittek végbe a gyalogosok és lovasok között. Időnként szögesdrótakadályok széttépésére is megpróbálták bevetni, csekély sikerrel. A srapnel a levegőben szállva jellegzetes fütyülő hangot adott, a tapasztalt katonák már a fütyülésből meg tudták mondani, hogy biztonságos távolságban csapódik-e be, vagy tipli, de gyorsan. Erdőben álló gyalogság ellen viszont a gránátot használták szívesebben, a kisebb srapnellszemeket a fák könnyen felfogják, a gránátok által kicsavart fák viszont fokozzák a pusztítást. Az 1905M legnagyobb hátránya a robbanótöltetek relatíve kicsi tömege, és a srapnel vegyes töltése volt (a kisebb golyók nem mentek olyan messzire). A háború előtti stratégák a tábori tüzérség lövedéktípusai közül a srapnelt tekintették fontosabbnak, de beásott ellenfél ellen szinte hatástalan volt, úgyhogy folyamatosan növekedett a romboló, illetve a repesz-romboló gránátok szerepe, a srapnel a két világháború között valamikor ki is halt. Przemysl várának felszerelésébe nem tartoztak 1905M lövegek, a przemysli csatákban csak olyan példányokat használtak, amelyek valamelyik később várba vezényelt alakulat fegyverzetébe tartoztak. Ez azért okozott problémát, mert a vár így természetesen utánpótlással sem volt ellátva, a vendégek csak a magukkal hozott anyagból gazdálkodhattak. (Az 1905M egészen a második világháború első feléig a magyar tüzérség egyik legfontosabb ágyútípusa volt).

Voltak persze nagyobb lövegek is, elterjedten használták a 8km-es hatótávolságú 10cm-es M14-es könnyűtarackot (jobbra), a nehéztüzérség gerincét pedig a majdnem 9km-re is ellövő 15cm-es M14 nehéztarack (lent) adta.

A korszerűtlenebb típusok közé tartozott például az 1880M lövegcsalád: 12 cm-es ágyú (lent/jobbra), 15cm-es tarack és 18cm-es, nos hát, ,,rövid ágyú” (kurze Kanone), 8, 11,2 és 6,6 km-es lőtávolsággal. Ezeket ugyanarra a korszerűtlen, nehéz (nem volt benne hátralökés-csillapítás a puszta súlyon kívül) lafettára szerelték, és főleg várak lövegeként alkalmazták, de a 12cm-esből 4 löveges ütegebe szervezve a tábori tüzérség is kapott. Az 1880M lövegekből 56 darab volt Przemysl erődjeiben.

Még régebbi darabok voltak az 1875M Uchatius-féle ágyúk. Uchatiusnak a feltalálójukat hívták, a csövek anyagát alkotó, úgynevezett acélbronzot kellett rajtuk feltalálni, ez egy különlegesen kovácsolt bronzötvözet, ami jóval többet bír, mint a sima bronz. Az 1875M ágyúk 7, 8, illetve 9 cm-es névleges űrméretben készültek, és a maguk korában forradalmi újdonságnak számítottak a 6km-es lőtávolság, a megbízhatóan működő hátultöltő szerkezet és a teljesen fémépítésű lafetta miatt. Kulcsszó a ,,maguk korában", 1914 már nagyon nem a maguk kora volt. A tábori tüzérség ezeket a feketelőporral működő, régi ágyúkat már nem is alkalmazta, várakba voltak beosztva, vagy raktárakban pihentek. Przemysl erődjeiben 244 darab 9 cm-es 1875M löveg volt (bal oldali képen egy ilyen van). (Érdekesség: néhány Uchatius-ágyú túlélte a világháborút, a Nemzeti Hadsereg leltárában még szerepelnek- a hadrendjükben már nem, 1920-ban is szükség volt minden ágyúra, na de azért mindennek van határa).

És az a durva, hogy még ennél is voltak régebbi ágyúk! Sőt, 299 darabbal Przemysé legnagyobb számban használt típusa az ősrégi 1861M volt, 12 és 15 cm-es (jobbra) űrméretben. Ezek voltak a Monarchia seregének első hátultöltő ágyúi, természetesen ezek is feketelőporral működtek (a füst miatt az oroszok volt, hogy azt hitték rájuk, ködfejlesztő berendezések), és még az utolsó elöltöltők lafettáira szerelték őket. Nem kell mondanom, hogy 3,5 km-es lőtávolságuk milyen szinten számított ergyának 1914-ben, az ostromló ellenséges tüzérséget esélytelen volt elérni velük.

Na de hogy ne csak a végtelen gagyiság maradjon meg a Monarchia tüzérségének ismertetéséből, lássuk az egész világháború talán legdurvább pusztító gépezetét, a pilseni Skoda-művekben (az osztrák-magyar ágyúk nagy része itt készült) gyártott 30,5 cm-es M11 mozsarat (illetve M16 és M11/16 néven futó továbbfejlesztéseit). Az imádkozáson kívül semmi nem védett ellene, óriási gránátjai akár több méternyi sziklát és betont is átütöttek, nyolc méteres krátert vájtak a földbe, nyílt terepen a becsapódástól több száz méterre álló embereket is képesek voltak megölni (nyilván senki nem támadott ellene nyílt terepen). A 11M-ek könnyű lövedékkel 11,3, nehézzel 9,6 kilométerre küldhették el Ferenc József üdvözletét. És nem csak ereje miatt volt innovatív konstrukció, mozgékonysága is meglepte a kortársakat. A legtöbb ágyút ekkoriban lóval, kevésbé procc helyeken ökörrel, vagy bivallyal vontatták, az ekkora darabokat ráadásul általában nem is vitték sehová, maradtak az erődökben és a csatahajókon- a németek kedvenc ingatlanfejlesztő szerkezetét, a 42cm-es Kövér Bertát is jobbára csak vasúton tudták mozgatni. Az M11-est viszont a 15 tonnás, 100 lóerős Austro-Daimler M12-es vontatók húzták, egészen pontosan három darab, egy a csövet, egy az állványt vitte, a harmadik pedig egy lapos, téglalap alakú fémplatnit, általában erre tették rá a mozsarat (nem volt feltétlen szükség rá, de a teljes élményhez kellően stabil alátámasztás kellett), felállítása után 10 perccel már meg is kezdhette a tüzelést. Egy üteg két M11-esből állt, de pusztító ereje miatt gyakran elég volt ,,fél ütegként”, egyesével bevetni (az első világháború után már alapból egyesével szervezték őket ütegekbe). Nem mintha amúgy olyan sok lett volna belőle persze, ráadásul 8 darabot személyzetestül kölcsönkaptak a németek, két Kövér Berta mellett ezekkel zúzták szét a háború elején a félelmetes belga erődöket. Az első világháború után 5 darab maradt belőlük magyar kézen, ezek megérték a következő világháborút is, egy részük konkrétan a Don-kanyarban maradt ott. A jugoszláv, osztrák és csehszlovák készletet Hitlerék gyűjtötték be, ezeknek pedig Szevasztopol ostrománál vette jó hasznát a Wehrmacht. Przemysl védelmét négy harmincésfeles erősítette. A források eltérő véleményeket fogalmaznak meg arról, mennyire volt értelme ezeket a hatalmas lövegeket lövészárkok lerombolására bevetni, Szabó László szerint overkill volt, John Keegan somme-i csatáról írott könyvében viszont az szerepel, hogy a mély, jól megerősített lövészárkokkal a könnyebb lövegek nem nagyon boldogultak, csak a nagyon nagy vasak tudtak leásni a probléma gyökeréig. A korabeli propaganda pedig természetesen ajnározta őket.

Az osztrák-magyar tüzérség Ron Jeremy-je azonban nem a harmincésfeles volt... A Skoda-féle 42 cm-es tarackból a háború elején két darabbal rendelkezett a Monarchia, ezek a szörnyetegek Pola tengerparti erődjeit védték az ellenséges hajók támadásától. A háborúban azonban nagyobb szükség volt rájuk a szárazföldi harcokban, így meg kellett oldani a mobilizálhatóságukat. Végül összesen nyolc darab készült, M14, M16, illetve M17 változatokban, ezek egyre mobilabbra sikerültek (az erődbeli talapzatot tették szállíthatóvá, majd vagdalták le róla a felesleges részeket), de még a legjobb változatot is csak négy darabban tudták szállítani. A 42 cm-es korai változatának telepítése öt napig tartott- aztán, ahogy a (cseh katonákból álló) személyzet belejött, ledolgozták kettőre. A kései változatokhoz végül egy olyasmi talapzatot konstruáltak, mint amilyen a 30,5-öshöz is volt. Mikor túl voltak az ásáson, elkezdődött a móka: mint tudjuk, nagy kofferba jó pakolni, ezt a tevékenységet egy elektromos daru segítette. A fogadó oldalon persze kevésbé volt vidám az élet,  a felnőtt ember-nagyságú,800-1000 kg-os lövedékek 15 km-re is elrepültek, a 42-esekkel ostromolt erődök túlélői rettegve meséltek az átélt apokaliptikus élményekről, a métervastag betonfalakról, ahogy megremegtek és széjjeltörtek az iszonyatos robbanások nyomán, a nehéz páncélajtókról, ahogy kiszakadtak a keretükből, az összeomló kazamatákról, amelyek tucatjával temették maguk alá védőiket, és a halálos füstről, ami a robbanások nyomán betöltötte az erődök folyosóit. Egy ütegben egy 42cm-es löveg volt, kiszolgálását 210 katona, 8 tiszt, öt ló, négy szekér és 32 teherautó, illetve utánfutó végezte. Przemysl erődje nem rendelkezett 42 cm-esekkel, történetünkben a gorlicei áttörésnél fog szerephez jutni. Egy darabot vetettek be, azzal Tarnówot lőtték 1915 januárjától kezdve. Én továbbra is fenntartom, hogy a harmincésfeles jobb volt, hiába 42 cm a cucc, ha két nap felállítani ( ;) Egyébként a 42cm-esek  is megjárták később Szevasztopol ostromát, miután a németek lenyúlták őket Csehszlovákiából). 42cm-es lövegei a császári német hadseregnek is voltak, ezek voltak a híres Kövér Berták, a galíciai csatákban a gorlicei áttörés előkészítésében, illetve Przemysl harmadik ostromakor jutnak majd komolyabb szerephez.

Na jó, legyen pár szó a légvédelmi tüzérségről is. Történetünk idején ez főleg hagyományos ágyúkból állt (képünkön az említett 8cm-es), amelyeket könnyen körbeforgatható, illetve nagyobb csőemelkedést lehetővé tevő talapzatra raktak. A repülőkre srapnelgránátokkal tüzeltek, ha jól be tudták állítani a robbanás idejét, és jól meg tudták saccolni a gép sebességét, illetve magasságát (nikkelezett szemmértéken kívül erre sok más eszközük nem volt) akár még eltalálni is sikerült őket. Przemyslben a második ostrom elején alakítottak ki két ilyen légvédelmi állást, a Tatárdombon, illetve Hureczko falunál. A légvédelmi tüzérség munkáját általában a gyalogság puska- és géppuskatüze egészítette ki, főleg bombázások idején lövöldözött mindenki minden csőből vadul az égre- viszont sajnos a kilőtt lövedékekre is igaz az, ami a repülőkre, hogy tudniillik, fenn még nem maradt egy sem, így ezen taktika alkalmazása sokszor járt balesetekkel. (Az oszták-magyar légvédelem legnagyobb sikere talán az olasz léghajók leszedése volt az Adria partján, ezt ráadásul éjszaka, légvédelemre beállított fényszórók segítségével hozták össze). Az első, kimondottan légvédelemre tervezett ágyúk a háború második felében jelentek meg.

A fő fegyvernemeken kívül természetesen rengeteg ilyen-olyan támogató alakulat, szervezet és szolgálat létezett a lóutánpótlást bonyolító Méneskartól a képviselőházi őrségig, ezek közül még kettőt emelnék ki, mint Przemyslnél szerephez jutót: a tábori csendőrséget, és a munkásszázadokat. A tábori csendőrségről (illetve a Csendőrségről) majd lesz egy hosszabb cikk, most legyen elég annyi, hogy a fronton, illetve a front mögött is a rendészet volt a feladatuk, forgalomirányítástól a civilek kordában tartásáig. A ,,rendes” csendőrök harcoló alakulatokhoz vezénylésével állították fel, de ez kevésnek bizonyult, a háború folyamán rengeteg egyéb katonát is ide osztottak be, emiatt igen szarul működött. A munkásszázadokat 40 év fölötti, katonai kiképzést nem kapott polgárokból állították föl (ekkor még nem politikai, vagy faji/vallási alapon, mint a második vh-ban, illetve a Rákosi-rendszerben), ők fegyvert nem kaptak, csak szerszámokat, feladatuk főleg a tábori erődítések kiépítése volt a front mögött. 1917-re 498 ilyen munkásszázad működött (plusz 194 népfölkelő munkásszázad is), Przemyslben is volt belőlük, az ő feladatuk az erőd ostromra való felkészítése volt: a külső gyűrű lövészárkainak elkészítése, illetve szögesdrótakadályok és hasonlók telepítése.

Az osztrák-magyar hadsereg 1914-ben már természetesen nagy arányban használta a vasutat. Európában eddigre már mindenhol normális vasúthálózat épült ki, a seregek felvonulása döntően vonattal történt mindenhol. Hébe-hóba maga a hadsereg is épített tábori vasutakat, ezek jobbára sebtiben lerakott, kis (70cm) nyomtávú pályák voltak csilleszerű kis kocsikkal, amiket gépkocsikkal, vagy lovakkal vontattak. De volt házibarkács tábori lanovka, és különböző liftek is, főleg az olasz front nehezen járható magashegységi részei biztosítottak tág teret az ilyen jellegű kreativitásak. A nagyobb erődök egy részében, így Przemysl várán belül is működött ilyen tábori vasút.

Ferenc József hadserege páncélvonatokkal is rendelkezett, ezeket a háború elején rögtönözve tákolták össze, de aztán jól beváltak, és ezért újabb, már direkt páncélvonatnak épített példányok is születtek. Ez magyar műfaj volt, az első darabok MÁV alkatrészekből készültek, és a legtöbb páncélvonat később is nagyrészt magyar személyzettel üzemelt.

Ahová viszont a sínek nem értek el, ott a szállítási feladatokat (lövegvontatástól lőszerszállításon át a nem sokkal a háború előtt bemutatkozó, menet közben is a levest főző gulyáságyúkon keresztül a mobil pékségekig) legtöbbször különböző lovaskocsik végezték- voltak köztük speciálisan katonai célra épített járművek (mobil távirdától a tüzérségi fogatokon át az élelmiszerszállítóig) is, de legnagyobbrészt a katonai bikkfanyelven országos járműnek nevezett parasztszekereket használták. A ,,classic” magyar parasztszekér vastengelyes változatát két ló húzta, és egy tonna terhet szállíthatott. (A tréncsapatok állományában is felül voltak reprezentálva a magyarok) De persze nem mindenhová vezetett szekérút sem, volt, hogy a málhát az állatok hátára rakodták, esetleg, főleg hegyi terepen, a katonák maguk cipelték. Az élelmül szolgáló húst általában lábon hajtották a hadsereg után, rendeltetési helyükre érkezvén aztán tábori mészárszékek konvertálták a bocikat étellé. Ahol a front sokáig állt, a katonák elkezdtek a front mögötti földeken gazdálkodni, ezzel is javítva az ellátást.

A hadsereg gépesítettsége a kor színvonalának megfelelő, azaz igen-igen szar volt, hiszen ez a téma a világon mindenhol gyerekcipőben járt még (egyes források szerint egyébként a franciákat pl meg is előztük gépesítésben- más források szerint meg pont nem:P). Az igyekezet nem hiányzott, az amúgy eléggé maradi gondolkodású osztrák-magyar hadvezetés már 1900-ban felismerte a gépkocsik katonai jelentőségét, és rá is uszította a megfelelő szervezetet a témára (K. u. K. Technische Militaer Komitée automobilosztálya, Rudolf Wolf tüzérszázados vezetésével). A fő csapásirány vontatójárművek kifejlesztése volt a nehéztüzérség számára, ezen a téren, mint említettem, látványos sikerek születtek. Az azóta minden komolyabb terepjárón megtalálható csörlőberendezés magának a már említett Wolf századosnak a találmánya volt, és célja a nehézvontatók mozgékonyságának növelése volt magashegységi körülmények között (már volt róla szó, hogy a Habsburgok hagyományosan nagy hangsúlyt fektettek az alpesi hadszíntérre): egy istenes ember felszaladt a madzag végével az addig járművel járhatatlannak hitt, zergebaszta hegyi ösvényecske tetejére, ott megkötötte, a teherkocsi szépen feltekerte magát, majd odafent lehorgonyozva lebocsátotta a kötelet az ágyúért, és felvontatta azt is. Az olaszok meg csak néztek, hogy milyen lehetetlen helyekről milyen lehetetlen méretű ágyúkkal lövik őket.

Személygépkocsijaik és motorkerékpárjaik főleg a tiszteknek illetve a futároknak voltak, ezek legtöbbször a háborúk és a hadgyakorlatok idejére térítés ellenében igénybe vett civil járművek voltak (1914-ben az országban 2877 személyautó és 316 teherautó volt, ezekből augusztusban 406, illetve 147 darabot soroztak be.), de voltak pl katonai mentőautók is már. A hadsereg járműellátásának javítására civil kezdeményezések is voltak, például a Magyar Királyi Automobiltestület, melynek tagjai vállalták, hogy szükség esetén saját járművükkel állnak a hadsereg rendelkezésére. És ez így is lett, érdekes, hogy ezek a sofőrök az angol katonákéhoz hasonló khaki egyenruhát és tányérsapkát hordtak.

A már említett nehézvontatókon kívül is feltűnt azért pár teherautó a szállítóalakulatoknál. Ilyen volt az 1914-től gyártott teherbírású Rába V. típus (balra) is, melyet egy Praha licenszből fejlesztettek ki, és ez volt az első jármű, ami a Rába márkanevet kapta. 6800 köbcentis motorja 80 liter benzint fogyasztott 100 kilométeren, ez a motorszörnyeteg 35 lóerőt tudott leadni, ami 25 km/h-s száguldást tett lehetővé a tömör gumis kerekeken. Cserébe viszont megdörrenthették akár 3 tonna cuccal is, egy példánya ily módon három szekeret is kiváltott (a típust 1928-ig gyártották, a Horthy-korszakban is használta a Honvédség. Katonai teherautót egyébként már 1904-ben terveztek Győrött, nem is akármilyet, a világ első négykerékhajtású, négykerékkormányzású járművét. A Rába gyár azóta is szállít teherautókat a magyar hadseregnek, gondoljunk csak a híres Rába Botondra, vagy a mai H14-esekre). Az autóipar nagy része egyébként Csehországban és Ausztriában összpontosult, és voltak import járművek, pl Németországból vett Büssingek is, és számos más típus, az első vh-t közvetlenül megelőző években rengeteg kisebb-nagyobb gyár, műhely gyártott autókat.

Nem minden járművet hajtott azonban gőz, vagy belsőégésű motor, az ujjukat a technikai fejlődés ütőerén tartó stratégák ekkorra már a (századelőn leginkább csak sporteszköznek számító) biciklit is bevették a hadsereg arzenáljába. Egész kerékpáros alakulatokat állítottak fel, miután rájöttek, hogy jó úton a kerékpárosok simán megelőzik a lovasokat. Ezeket a csapatokat nem egyszer a lovasság szárnyainak biztosítására vetették be. A biciklisek természetesen járművükről szállva vettek részt a harcokban, a biciklit először összehajtva a hátukra vették, de hamar rájöttek, hogy praktikusabb a lőállásban egyszerűen maguk mögött a földre hajítani. A kerékpárosok elit fegyvernemnek számítottak, megfelelő erőnlét mellett bicikliszerelési és tájékozódási tudással is rendelkeznie kellett annak, aki ide került. (A Monarchia mondjuk ebben kicsit el volt maradva, a háború elején csak négy tiroli vadászzászlóalj rendelkezett egy-egy biciklis századdal, de a háborús tapasztalatok alapján nagy erőkkel állították fel az újabb alakulatokat) A kommunikációs vonalak már említett hiányosságai miatt lovasok mellett biciklis futárokat is bevetettek Przemysl ostrománál az erődök közötti kommunikáció biztosítására, de nem sok sikerrel, az az ágyútűz, ami a vezetékeket eltépte, értelemszerűen a futárok számára is végzetes volt. A képen géppuskaszállító biciklik- na, erre merd rányitni az ajtót az Andrássyn!

Páncélozott harcjárművekkel a Monarchia nem rendelkezett, a tankokra a háború során csak papíron maradt tervek voltak (pl a korát megelőző Burstyn-féle harckocsi 1912-ben), a háború második felétől is csak páncélautók készültek. A rohamozó katonák védelmére készítettek lőréssel ellátott páncéllemezeket, az eredeti elgondolás szerint ezeket kúszás közben maguk előtt tolva tudták volna a katonák fedezékként használni, nagy súlyuk miatt azonban legtöbbször a lövészárkok, mellvédek megerősítésére használták őket (Abatoire fényképén egy ilyen látható).

A katonai repülés is ekkoriban bontogatta szárnyait (szárnyait, Coral), úgyhogy hébe-hóba repülőgép is akadt már történetünk idején (1914), melyeket szinte kizárólag felderítőként és futárként vettek igénybe, esetleg kisebb, kézi bombákat, vagy nyilakat hajigáltak belőlük. A felderítés eleinte azt jelentette, hogy a hajózó állomány elrepült, szétnézett a szemével, aztán leszállva elmesélte, hogy mit látott; később már használtak fényképezőgépet is (bár a Monarchia Európában elsőként próbált ki rádióval felszerelt repülőgépet már a háború előtt, a korabeli rádiók érzékenyek és nagyok, a korabeli repülőgépek pedig gyengék voltak ehhez). Volt, hogy a repülő füstgránátokat vitt magával, ezeket az ellenséges tüzérség állásaira szórta le, a jól látható, vörös füst alapján aztán a saját tüzérség könnyen tudott célozni. A légvédelmi tüzérség kezdetlegességének és a háború elején a vadászgépek hiányának köszönhetően a pilótáknak leginkább az időjárás szeszélyei és a kiforratlan technika miatt kellett aggódniuk, a bátor légjárók méltán érdemelték ki a kortársak csodálatát. A Monarchia (sok más országhoz hasonlóan, egy francia hadgyakorlat tanulságain felbuzdulva) 1911-ben kezdte el repülőcsapatait szervezni, ez év szeptemberében már tartottak egy hadgyakorlatot repülőgépek közreműködésével Esztergom mellett. A pilótaképzés 1913-ban indult meg, a háború kezdetén a hadsereg 59 repülőgéppel rendelkezett, melyeket 16 repülőszázadba osztottak (ebbe a haditengerészeti repülők nincsenek beleszámolva, de az most amúgy is offtopik). A keleti frontra ezek közül a 3., 5. ,7., 8. és 11. számúak kerültek, néhány más alakulatot Szerbiából irányítottak át hosszabb-rövidebb időre. A repülők főleg hazai gyártású Lohner B kétfedelűek (jobbra fent) és Etrich Taube egyfedelűek (balra, még feljebb) voltak, ezek könnyű felderítő gépek voltak (mindegyiknek több alváltozata volt) egy mai középkategóriás személyautó motorteljesítményével, százegynéhány km-es hatótávolsággal, pár ezer méteres csúcsmagassággal, 100-150 km/h-s maximális sebességgel és két fős személyzettel (pilóta és megfigyelő, utóbbi volt a parancsnok is). A Szerbiából átvezényelt 1. század német Albatroszokat használt. A gorlicei áttörés idejére kerültek a keleti frontra az ÖFFAG CI-esek (balra, de jó kép:P), ezek háromszemélyes, nagy federítőgépek voltak, melyek hatótávolságuknak köszönhetően már az egész hadműveleti területet át tudták tekinteni. Mint említettem, a repülőszázadok ekkoriban főleg felderítésre szolgáltak, a keleti fronton bevetett századoknak kizárólag fegyvertelen felderítés volt a feladatuk, kivéve a 8. és a 11. századokat, melyeket viszont a Przemysl erődjével való kapcsolattartásra szántak. A 11. század az ostrom során a várparancsokság közvetlen alárendeltségébe tartozott. Feladatukat egyébként kiválóan meg is oldották, nem kis részben a szerelők kimagaslóan hatékony munkájának köszönhtően. Az első légiharcokra az orosz fronton csak 1915-ben került sor. A háború elején a repülőgépek kormányfelületeire az osztrák piros-fehér-piros trikolor (bikolor?) került felségjelzésként, ezt távolról nézve könnyen összekeverhették az antant piros-fehér –kékjével, így egy idő után ezt a németeknél is használt, fehér alapra festett nagyméretű, fekete vaskeresztekkel egészítették ki, illetve váltották le. Műszeres repülésről, illetve mindenidős bevethetőségről természetesen szó sem vot, a repülőgépeket csak jó időben, jó látási viszonyok között lehetett használni. Így például télen elég gyér volt a légi tevékenység. (Ez persze mindegyik korabeli légierőre igaz volt).

Talán leginkább a légierőhöz lehetne sorolni a megfigyelőballonokat is, amelyeket a XVIII. század végétől alkalmaztak Európa harcterein. Bár a ballon+felfújós-leeresztős hóbelevanc nehézkessége miatt Napóleon pl kifejezetten utálta őket, a hetekig ugyanabban a lövészárokban egymással farkasszemet néző első vh-s hadseregek jobban ráértek ilyesmivel szüttyögni. A helyhez kötött ballonok a kosarukban ülő távcsöves-messzelátós tisztekkel tulajdonképpen könnyen telepíthető megfigyelőtoronyként szolgáltak, elsősorban a tüzérség számára kerestek csábító célpontokat. Megfelelő széljárás esetén esetleg futárjárműként is működhettek. A száz évre visszanyúló előzmények ellenére komolyabban vett hivatalos katonai léggömbös csapatok megszervezésére az európai hadseregekben csak a porosz-francia háború tapasztalatai nyomán került sor. Ezzel a Monarchia is így volt. A háború elejére 12 ballonos osztag állt hadrendben, mindegyikben egy sárkányalakú és pár gömbölyű léggömbbel (a sárkányalakúnak nevezett hurkaalakú léggömb felfeküdt a levegőre, így nem cibálta az erős szél ide-oda). Az 1896M gömbléggömbök 600 köbméteresek voltak, 500 méter magasra lehetett őket felereszteni, ahonnan a kosarukban helyet foglaló (általában két) megfigyelőtiszt kb 7 kilométerre látott el. Az 1898M sárkányléggömb 1200 méterig is felmehetett, ahonnan távcsővel 12 km-re is elláthattak a megfigyelők. A ballonokat hidrogénnel töltötték, és eleinte lovakkal, majd egy 24 lóerős kis motorral eresztették fel-le (a háború során mind létszámban, mind műszaki paraméterekben fejlődött a fegyvernem, de 1917-től a repülők által jelentett egyre nagyobb veszély miatt nem erőltették már a dolgot). Az összesen 12 ballonos osztagból 3 Przemyslben állomásozott.

Kormányozható léghajókat a Monarchia nem vetett be az első világháborúban, ugyan rendelkeztek négy darabbal, de azokat 1914-ben kivonták a hadrendből, a háború kezdetét egy érte meg (ezek puhafalú léghajók voltak, ellentétben a jól bevált Zeppelin-féle merevfalú megoldással- annak ellenére, hogy Zeppelin gróf egy magyar feltaláló szabadalmainak megvásárlása után kezdett hozzá saját léghajóinak építéséhez).

A csapattestek közötti kommunikáció nagyban épített a futárokra, ezért is volt nélkülözhetetlen a lovasság jelenléte, és a tábori csendőrség is kapott futárfeladatokat. Léteztek különböző optikai jeladók is, ezek természetesen csak látótávolságon belül működtek, de arra például jók voltak, hogy egy rejtett megfigyelőállásból a lövegek részére zaj és kábel nélkül küldjenek irányzási információt. A hadseregek életébe ekkor már persze az elektronikus telekommunikáció is betette a lábát, ez főleg telefont és távírót jelentett. A katonai kommunikációs hálózat hierarchikusan volt szervezve, minden parancsnokságot a felsőbb parancsnoksággal kötötte össze a drót, melyből mindenhol az adott szervezeti egység arcvonalának megfelelő mennyiség állt rendelkezésre. A hierarchia alján a négy fős távíró/távbeszélő járőrök álltak, minden században volt belőlük egy, vagy kettő, ők sokszor közvetlenül a tűzvonalba települtek. A sereg élén a lovas felderítőegységek haladtak, náluk egy kábeldobbal felszerelt vitéz hálót szövő pókként húzta maga után a kábelt, mindig csak előre- ha megérkeztek valami érdekes helyre, vagy elfogyott a drót, ott telepítettek parancsnokságot és távíróállomást, az előrenyomuló egységek így folyamatosan építették ki a kommunikációs hálózatukat is, és egyből vissza is tudtak szólni, ha valami fontosra akadtak. A hátországban már jól kiépült telefon-, illetve távíróhálózat volt, ez a mozgósításkor előre meghatározott módon egyből katonai felügyelet alá került.

Léteztek drót nélküli távírók (tulajdonképpen rádiók) is. A könnyű hordozhatóságot itt még nem nagyon tudták megoldani (bár volt repülőgépre szerelt, ötkilós változat is), a fő feladat így a minél nagyobb távolságok drót nélküli áthidalása volt. A háború elején már a Monarchia területéről tudtak rádiózni az óceánon úszó hajók egy részének. A katonai parancsnokságok által használt nagy hatótávolságú mobil változatot csak szétszedve, három szekéren tudták szállítani, így nem állt fenn a veszélye annak, hogy baráti sörözésen valaki egyszercsak előveszi az asztalnál a drótnélküli távíróját, és nekiáll átlagos és semmitmondó életének érdektelen részleteivel teleszarni az étert. A Przemysl erődeit összekötő telefonvezetékek szerencsétlen elhelyezéséről már írtam, ezen kívül egy nagy hatótávolságú rádióállomás működött (amíg az oroszok szét nem lőtték) az erődben, ez a külvilággal való kapcsolattartás célját szolgálta (a fentebb említett repülők mellett). A rádióadást természetesen az ellenség is venni tudta, az üzeneteket ezért kódolva küldték (persze ez azért nem szélessávú net volt, szóval a hagyományos levélforgalomnak is bőven maradt szerepe.) Abatoire fényképén (jobbra) pedig egy érdekes megoldás: méhek szárnyára írt üzenetek!

Szót kell még ejtenem egy nem túl ismert, de jellegzetesen első világháborús fegyverről, a fényszóróról is. A nagy (35-120 cm tükörátmérőig), általában szekérre vagy utánfutóra szerelt reflektorokat a legkülönfélébb célokra használták a háborúban, éjszaka vezették velük az ágyúk tüzét, figyelték a lövészárkok előterét, léghajókat kerestek velük az éjszakai égbolton, fényjeleket továbbítottak, de az is előfordult, hogy éjszakai támadásoknál egyszerűen csak vakítani próbálták vele az ellenséget, esetleg terrorfegyverként alkalmazták (mint Szauron szeme a Gyűrűk urában). Egy ilyen fényszóró kb 4 km-re világított el, az áramot hordozható dinamó biztosította hozzá. A nagyobbakat három szekéren szállították (egy a generátort, egy a fényszórót, egy pedig egy magas póznát vitt, minek a tetejére fel lehetett szerelni), a kisebbeket négy részre szedve akár lovak, öszvérek hátán is. Erődostromoknál, illetve –védelemnél különösen nagy szerepük volt, a sötétségbe fúródó fénynyalábok így a przemysli éjszakákat is beragyogták. A fényszórók mellett világítórakétákat is nagy számban használtak, és voltak világítópisztolyok is: ezek vastag csövű, speciális pisztolyok voltak, amikből fényes lánggal égő magnéziumrudakat lőttek ki pár száz méter távolságra.

A Monarchia által mozgósított 9 millió emberből 3,6 millió volt a sebesültek száma (az orvostudomány akkori fejlettségének köszönhetően sok volt köztük az amputált), 1,1 millióan haltak meg és 2 millióan kerültek hadifogságba. A sebesültek kezelését ekkor már igyekeztek korszerűen megszervezni, elsősegély állomások már a lövészárokban is voltak. Innen tábori kórházakba vitték hátra a szállíthatónak ítélteket, végül pedig vonatra rakták őket, hogy hátországi katonai(nak kinevezett) intézményekbe kerüljenek. A hadsereg munkáját segítő önkéntes civil szervezetek leginkább az egészségügy területén voltak aktívak, előkelő hölgyek ápolónőként szolgáltak, gyűjtéseket szerveztek a sebesülteknek, vittek nekik ajándékokat a kórházba, meg ilyenek. Ennek a mozgalomnak a legjelentősebb alakja Auguszta főhercegné volt (jobbra, a mai debreceni Tüdőgyógyászati Klinikán, mely akkoriban hadikórházként működött, és Auguszta pártfogolta, sőt, a telket is ő adta. A főhercegi pár másik tagja, Habsburg-Lotaringiai József Ágost se volt akárki, a Monarchia talán legjobb főtisztjeként személyes példájával is lelkesítette a katonákat, rövid ideig Magyarország kormányzója is volt.) Volt is bőven min pörögniük egyébként, pláne, hogy a katonák egészségét nem csak a sebesülések, de a betegségek is komolyan veszélyeztették. Az alapkoncepció ekkor már megvolt persze, hogy a járványokat mikroszkopikus kis állatkák okozzák, amik egyik emberről átmászva a másikra ott elszaporodnak, sőt, például a Monarchia polgárait már a háború előtt is oltották himlő ellen. A hadsereg viszont mindezt hard módban játszotta, az összezsúfolt sok ember, a lövészárokélet nehéz viszonyai (nedves, hideg fedezékek, tisztálkodás és tiszta ivóvíz hiánya, bolha, tetű), az ellenséges hadsereg által importált egzotikus betegségek és az időnkénti nélkülözés az orvosok tudása és erőfeszítései ellenére is számos súlyos, sok áldozattal járó járvány kitörését okozta.

A betegségek és a testi sérülések mellett az első világháborúban kezdték tudományos alapon kezelni a háború által okozott lelki sérüléseket is. Már azét, akinek szerencséje volt, az idegkimerültség vagy gránátsokk (jobbra egy gránátsokkot szenvedett angol katona) által harcképtelenné tett katonákat volt, hogy egyszerűen agyonlőtték, szimulánsnak, vagy gyávának bélyegezve őket (ez nem csak nálunk volt így, hanem a németeknél, vagy az antantnál is). Akik orvosok kezébe kerültek, azokon viszont a gyerekcipőben járó pszichológia egész akkori arzenálját kipróbálták, a hipnózistól kezdve a hidegvizes-elektrosokkos régi iskolán át az akkori legmodernebb, pszichoanalízises módszerekig (a pszichoanalízist pár nappal a teljes összeomlás előtt fogadták el hivatalosan is bevett módszerként). Még olyan is előfordult, hogy valakit tényleg sikerült meggyógyítani. (A legfurcsább háborús sérülése talán annak a keleti fronton szolgáló, Kern Pál nevű magyar tisztnek volt, akit 1915-ben talált fejbe egy orosz lövedék. A sérülésből felépült, leszerelése után 1955-ben bekövetkezett haláláig Budapesten normális életet élt- leszámítva azt az apróságot, hogy sérülése miatt képtelenné vált az alvásra. A korszak legnagyobb szaktekintélyei vizsgálgatták, röntgenezték, stb, és senki nem tudta megmondani, hogyan és miért, de 40 éven keresztül egy szemhunyásnyit sem volt képes aludni. A legtöbb sérülés persze egyáltalán nem volt ilyen orvosi szenzáció.) Balra egy mérsékelten bizalomgerjesztő elektrosokkos berendezés (www.electrotherapymuseum.com)

A hadifoglyokkal az első világháborúban alapvetően mindegyik hadviselő fél igyekezett normálisan bánni (nem volt szó gulágokról és megsemmisítőtáborokról, mint egy világháborúval később), ez többé-kevésbé sikerült is, bár az egyes országok egyre rosszabbá váló gazdasági helyzete a hadifoglyok sorsára is rányomta a bélyegét. Legrosszabbul talán azok jártak, akik szerb hadifogságba kerültek, de a szerb hadjáratról külön cikket tervezek, róluk részletesebben majd akkor. A képen Przemyslnél elfogott oroszok láthatóak (Tolnai). Magyarországon a háború előrehaladtával a besorozott férfiak helyére a mezőgazdaságba adtak ki orosz hadifoglyokat, a paraszti sorból származó orosz katonák szívesen fogadták az új feladatot (önmagában a magyar vidék gazdagsága is lenyűgözte őket), a frontokon harcoló férfiak körében viszont nem aratott osztatlan tetszést a dolog, mi az, hogy az ellenség ül be a helyükre, és még jó, ha csak a gazdaságba. Hébe-hóba a fronthoz közelebb is alkalmaztak hadifoglyokat, kocsisként, útjavításra, meg hasonló, alapfokú ellenőrzés mellett is nehezen elszabotálható fizikai munkákra (Szerbia és Montenegró végnapjaiban az onnan származó hadifoglyok egyszerűen ételért álltak be a központi hatalmakhoz dolgozni).

Az 1914 előtti évtizedeket az első globalizáció korának is nevezik, ennek megfelelően a hadviselő országoknak sok civil polgára tartózkodott a háború kitörésekor ellenséges állam területén. Őket internáló táborokba zárták, és, ha nem volt szerencséjük, még az amúgy katonának nem besorozhatók (nők, gyerekek, idősek) is hosszú hónapokat kempeltek itt, mire a hazaszállításukat meg tudták szervezni. Ekkor már működött a Nemzetközi Vöröskereszt, ők viselték szívükön a minkét oldali internáltak, illetve hadifoglyok sorsát, és közvetítettek ügyükben az am