A pekingi olimpiai játékok alatt egy rendőrőrs ellen elkövetett robbantásos merénylet útján ismét hallatta hangját a kínai hatóságok által következetesen és kategorikusan terroristának aposztrofált, és döntő többségben ujgurokból álló Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom. Mivel az ujgurokhoz bennünket állítólag ősrégi vérségi kötelékek fűznek (amire mérget azért senki ne vegyen), nézzük meg egy kicsit közelebbről: kik is ők, és mit akarnak?
Akár a személyes emlékeimben vájkálok, akár a vonatkozó sztereotípiákat veszem alapul, annyi bizonyos, hogy a skandinávok személyiség-szerkezete nem teljesen harmonikus. E sötét bugyrok adták a világnak pl. a skandináv death-metált, vagy ami még rosszabb, magát az Ikeát. És mindennek természetesen a viking korba nyúló történelmi gyökerei vannak, amelyeken ugyan nem rágjuk át magunkat, csak felvillantunk ezt-azt, ami hadtörténetileg érdekes lehet. Megpróbáltam olyan tömör lenni, mint egy rúnakő, de így is vagy három részt szabadítunk rátok, ráadásul engedve a kreatív indulatnak, az első kettőt most rögtön. Túlesünk a nyugat-európai viking kirándulásokról szóló viszonylag száraz részen, igaz, blogunkhoz illően szigorúan csak a véres fajtából szemezgetünk, némi haditechnikával és harcmodorral fűszerezve, és végül kiderül, hogy Für Lajosnak nem volt igaza. Szóval következzék megint egy kis múltidézés. Most szólok, hosszú lesz, bontsatok egy sört.
Mivel a szárazföldi erőket, illetve a légierőt követően a harmadik brazil katonai telefonkártyás posztot követelők jajszavai és várakozó-szemrehányó levelei már az egeket ostromolják, nem húzhatom tovább az időt.
Arról nem is beszélve, hogy - ha jól emlékszem - ez a téma toronymagasan nyerte a szakmai közvéleménykutatást.
De ha nem is nyerte, ott volt az első ötben.
Aki ránéz a térképre, láthatja, hogy Brazília haditengerészet nélkül olyan lenne, mint vőlegény... khm.... menyasszony nélkül. Szép, komoly kiterjedésű ország, 7.500 kilométernyi tengerparttal, 65 ezer kilométernyi hajózható folyóval és úgy 4 millió négyzetkilométernyi óceáni felségvízzel; naná, hogy haditengerészet kell, mint egy falat kenyér.
Mai posztunkban azt a hat telefonkártyát mutatjuk be, amely tiboru aa. gyűjteményében erről a 48 ezer katonát foglalkoztató haderőnemről (Marinha do Brasil) szól.
Blogunk (és rajta keresztül az Index) olvasói természetesen üdítő kivételek, de rajtuk kívül mindenki más nyitott már ki olyan levelet, amelynek nem ő volt a címzettje, olvasott el olyan emailt, amelyet nem neki írtak. A kíváncsiság a legősibb emberi tulajdonságok egyike, és még magánszemélyek is nagyon nehezen tudnak úrrá lenni rajta, a kormányzati szervezetekről nem is beszélve.
Ma az egyik legkíváncsibb nemzetközi szervezetről, a hírszerzés csúcsragadozójáról fogunk mesélni nektek.
Idén Budapest rendezi a minden ősszel esedékes NATO Informális Védelmi Miniszteri találkozót. Úgy gondoltuk, az esemény megér egy vitaposztot itt nálunk is, hiszen számos olyan témát érintenek majd, amelyről (ilyen-olyan apropóból) már cseréltünk eszmét ezeken az oldalakon.
Holnaptól a szövetség 26 tagállama, valamint további tizenakárhány ország védelmi minisztere (összesen körülbelül 700 külföldi meghívott) lesz jelen a megbeszéléseken. A nem NATO-tagállamok közül itt lesz Afganisztán, Albánia, Ausztrália, Azerbajdzsán, az Egyesült Arab Emirátusok, Grúzia, Horvátország, Jordánia, Macedónia, Svédország, Szingapúr, Ukrajna és Új-Zéland védelmi minisztere is (bocsánat azoktól, akiket esetleg kihagytam volna); számos vezérkari főnök is a tiszteletét teszi.
Aradi vár, 1849. október hatodika, szombat, hajnali fél hat. Elkezdődnek a kivégzések. Először a négy agyonlövés, majd (hat óra után) következik sorban a kilenc akasztás.
Nem hiszem, hogy különösebb magyarázatra szorulnának az akkori történések, s főleg nem itt, a lemilen.
Röviden, katonásan, tisztelettudóan hajtsunk fejet az aradi tizenhárom emléke előtt. Az írásos megemlékezésünk szigorúan névsor szerinti, hiszen minden más sorrend igazságtalan lenne. Mindannyian hősök voltak. A magyar szabadságharc (és így mindannyiunk) hősei.
A lemilblog múlt héten lebonyolított első, interaktív, szavazós poszt-megrendelésén és közvéleménykutatásán a szerb hadsereg különlegesei magabiztos előnnyel utasították maguk mögé a többi versenyzőt.
Az érdeklődés iránya jogos: igen tanulságos dolgok történtek az elmúlt években itt, a szomszédban, s nemcsak katonai szempontból.
Mivel egyik ars poeticánk, hogy az olvasók döntése parancs, az írás elkészült.
Lássatok neki, jó szórakozást.
A lemilblog szerkesztői lépést tartanak az idők szavával - hogy ezzel a kellemes képzavarral kezdjek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a kereslet-kínálat farkastörvényei lassan minden területre beteszik szőrös mancsukat - hogy a másodikkal folytassam.
Formabontó módon egy kísérlet alanyaivá teszünk benneteket, kedves olvasók. A szent interaktivitás és a web 2.0 elvárásainak megfelelően (ez utóbbit nem igazán értem, de nagyon tetszetős kifejezésnek tűnik) megadjuk nektek azt a lehetőséget, hogy szavazással kiválasszátok a következő, tiboru aa. által írandó poszt témáját.
Ha már szó esett a német-francia közös dandárról, úgy gondoltam érdemes lenne egy pár szóban megemlékezni a többnemzetiségű alakulatok őséről, a II. világháború egyik igazi különleges egységéről, a First Special Service Force-ról is.
Micsoda pofátlan alakok vannak - gondolhatta az a rendőr, aki a II. világháború végén egy san franciscoi kocsmában kiszúrt egy bajszos katonát, aki egyértelműen túl fiatal volt az egyenruháján lévő két-két ezüst csillaghoz. Igazoltatta, ám a katonakönyvben is vezérőrnagyi rendfokozat szerepelt. "Piszok jó hamisítvány" - jegyezte meg a rend őre és a padlóra hajította a könyvecskét. A következő pillanatban viszont már helyet is cserélt vele, mert az igazolvány tulajdonosa, Robert T. Frederick vezérőrnagy, a First Special Service Force parancsnoka nem volt egy könnyű természet.
Mindenkinek be kell látnia, hogy a brazil szárazföldi erőket népszerűsíteni hivatott telefonkártyás posztot értelemszerűen követnie kell egy légierős testvérposztnak, aminek most jött el az ideje.
Nem állítom, hogy a Força Aérea Brasileira a világ élvonalába tartozik, de vannak nála szánalmasabb légierők is - és most kegyeleti okból nem nevezek meg egyet sem.
Lássuk tehát azt a kilenc kapcsolódó kártyát, ami tiboru aa. gyűjteményében lapul.
Nagyjából két évvel ezelőtt (2006 júliusában) a Hezbollah harcosai rajtaütöttek egy – még zsidó területen, de a libanoni határhoz nagyon (sőt, ezek szerint túl) közel – járőröző izraeli Humvee terepjárón és elraboltak két tartalékos katonát. Holttestük 370 nap elteltével, két hónappal ezelőtt tért haza, egy morbid, valódi frankensteini hangulatot árasztó üzletkötés eredményeként, melynek nyélbeütésénél (a háttérből, de jól kitapinthatóan) Németország és az ENSZ bábáskodott.
Érdekes vita kezdett kibontakozni az előző posztban.
Hogy ne a szakmai cikkeket terheljük oda nem illő kommentekkel, megnyitom ezt a posztot, ahol mindenki kifejtheti véleményét egyrészt a blog címével kapcsolatban, másrészt a katonai-rendészeti szaknyelv fejlődésével összefüggésben. Tessék nyugodtan megnyilvánulni és mutassuk meg a világnak, hogy a military-érdekeltség nem jelenti azt, hogy érzéketlenek vagyunk a filológiára :-)
Az egykoron ellenséges európai nemzetek közötti történelmi megbékélés iskolapéldájaként szokás felhozni a valóban sokoldalú német-francia kooperációt. A magyar-román katonai együttműködés kapcsán a szerző is számtalanszor hallotta mintaként emlegetni őket. Úgy tűnik, a Sarkozy által erőltetett francia haderőreform magával sodorhatja ennek egyik leglátványosabb elemét, a már-már emblematikussá vált német-francia (vagy francia-német) közös dandárt.
Szemfüles olvasóink egy része már tudja, hogy tiboru aa. egyik szenvedélye (azon kívül) a tematikus telefonkártyák gyűjtése. És hogy milyen témákról, nos, azt nem hiszem, hogy a lemilen különösebben magyarázni kéne: minden, ami egyenruha, haditechnika, zászló vagy címer. Mutattunk már nektek Stasi-, brit börtön-, illetve békefenntartó-kártyákat.
Mai posztunkban egy kis kikapcsolódást javasolunk; szakadjunk le egy kicsit a súlyosabb témákról. Nézegessünk együtt telefonkártyákat, méghozzá egy párat a brazil szárazföldi erők népszerűsítésére kiadottak közül. Brazília máskülönben nagyon ott van a szeren ezen a területen, hiszen külön sorozatuk van a Légierőről, és külön a Haditengerészetről (hogy a katonai múzeumokról ne is beszéljünk). Sok szövegre ne számítsatok ebben a posztban.
Szinte napra pontosan 36 évvel ezelőtt, 1972. szeptember 5-én, egy keddi napon, hajnali négy óra körül a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet (máskülönben a mai Fatah jogelődje - helyesbítek: TRambó kollégának van igaza: a Fatah 16 évvel a FSZ előtt alakult, tehát a jogelődség fordítva működhet csak; elnézést...) nyolc fős kommandója átugorja a müncheni olimpiai falu alig 180 centis kerítését, egy nevetségesen egyszerű pótkulcs segítségével háborítatlanul behatol a Conollystrasse 31. szám alatti apartmanházba, ahol túszul ejt tizenegy izraeli olimpikont, akik a bajor fővárosban megrendezett játékokra érkeztek; két (határozottabban ellenálló) túszt már a helyszínen agyonlőnek.
Elkezdődik a müncheni túszdráma.
Amikor 1986 október ötödikén a londoni The Sunday Times (Mordeháj Vanunu izraeli technikus azóta is tisztázatlan eredetű lelkiismereti rohamának következtében) exkluzív fotókkal illusztrálva világgá repítette a hírt, mely szerint a zsidó állam „nukleáris arzenállal” rendelkezik, valójában senki nem lepődött meg, talán csak a Sin Bét. De ők nagyon.
Amióta a hadszínterek háromdimenzióssá váltak, a szak-fegyvernemek illetékeseit két kínzó alapkérdés foglalkoztatja: hogyan lehet a levegőből váratlan csapást mérni az ellenségre, illetve (ezzel párhuzamosan) hogyan lehet a másik oldal hasonló próbálkozásait megelőzni. A probléma nagyjából száz éves, a versenyfutás folytatódik.
Mivel már mindenkinek legalább annyira tele lehet a zsákja a legfrissebb háborúval, mint nekem, remélem, felüdülés lesz egy kicsit kikapcsolni a végetérni nem látszó kaukázusi cirkuszból.
S mi lehet kellemesebb rilex egy katonai/rendvédelmi blogon, mint belepiszkálni egy valódi háborús bűnös (jó, mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, tehát: háborús bűnök elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy) magánéletébe.
Következzék tehát egy nagyon rövid áttekintés arról, ki is ez a busafejű Radovan Karadžić, milyen pályát futott be és miért volt ez jó neki. (Miért-miért, hát a lóvé meg a hatalom miatt...)
Az elmúlt napokban minden médiumból a dél-oszét háború ömlött a tisztelt fogyasztók fülébe-szemébe, s ez alól blogunk sem volt kivétel. Most is egy kapcsolódó témáról, az oroszok haderőreformjáról közlünk egy rövidke posztot, abban bízva, hogy szakértőink, akik eddig is fényesen bizonyítottak, erről is megmondják a véleményüket.
Rajta hát! Lehet, Putyin tanácsadói is olvassák a lemilt, s itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy direkt üzenjetek Vologyának!
Avagy egy C-17-es és egy KC-135-ös találkozója
Bet-li barátunk egy darabig ideiglenesen máshol állomásozik és a blogunk egyfajta külhoni tudósítójaként látott el ezzel a beszámolóval. A minap a legszebb repülő hagyományoknak megfelelően bekapcsolta a hiéna funkciót és behiénázta magát egy kis potya repülésre egy C17-essel jóegynéhányad magával – hiszen úgyis elfértek.
A Kaukázus és környéke sohasem nevezett a „béke, a biztonság és a nyugalom vidékei” versenyek egyikére sem; rosszindulatú elemzők szerint ezek a szavak minden ottani nyelvből (van vagy huszonöt) eleve hiányoznak. Ez persze erős túlzás, az viszont nem, hogy a Fekete- és a Kaszpi-tenger között húzódó hegylánc vonzáskörzetében nagyon nehezen lehet olyan törzset, népet vagy nemzetet találni, amely ne ellenségként tekintene szomszédaira.
A kül- és biztonságpolitika iránt (hivatásszerűen vagy csupán csak úri passzióból) érdeklődők szűk csoportján kívül Dél-Oszétiáról nem túl sokan hallottak; Abházia is csak azért cseng ismerősebben a magyar (és talán az osztrák-német, valamint az olasz) fülnek, mert volt nekünk (khm, khm) egyszer egy Abbáziánk ott lent, a tengerparton, másfelől ezzel a névvel napjainkban legalább ötven éttermet, kávézót, szállodát vagy panziót illetnek a történelmi Magyarország területén.
Új szereplővel gazdagodik blogunk vendégjátékosainak névsora: mr nemo (aki sorsszerűen kommentezőből nőtte ki magát poszt-szerzővé) nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor a magyar történelem harmadik és egyben utolsó (?) kormányzójáról, vitéz nagybányai Horthy Miklósról értekezik. A mai poszt a tengernagy pályájának kevésbé rázós, első felét taglalja, a kezdetektől Kun Béláig. Az olvasókat (és mr nemot) emlékeztetjük blogunk alapszabályainak egyikére: a dicsőség a blogé, a balhé a szerzőé...
Ez persze csak poén volt (?); lássuk tehát Horthy Miklós első ötven évét 6500 karakterben.
Ott folytatjuk a Messerschmitt Bf 109-esekkel való ismerkedést, ahol előzőleg abbahagytuk. Itt a képen Adolf Galland E3-masa látható, amiről szintén esik majd szó, de sorrendben most előbb a D változat következik.
Jöjjön tehát a Dóra:
Nagybócsai Sárközy Miklós Pál István, állandóra bejelentett párizsi lakos (vagy ahogyan a világ közvéleménye egy kicsit jobban ismeri: Nicolas Sarkozy) felvázolta elképzeléseit a francia haderőreformról. A változások egyik legnagyobb erkölcsi vesztesének az idén 177 éves Idegenlégió tűnik, hiszen elveszíteni látszik eddigi kivételezett helyzetét. Szokásunkhoz híven kapirgáljuk meg egy kicsit a felszínt és nézzük, nagy vonalakban milyennek is képzelik az Élysée palotában a gall fegyveres erők jövőjét.
Egyetlen szerv, szervezet vagy magánszemély sem örül annak, ha körülötte botrányok kavarnak hullámokat. A dinnyetermesztők sem olvasnák szívesen, ha a sajtóban megjelenne annak a titkos szernek a receptje, amivel portékájukat locsolgatják, hogy még lédúsabb és még olcsóbb legyen. Hátmég egy titkosszolgálat. Hátmég egy katonai titkosszolgálat! Hátmég egy NATO-tagállam katonai hírszerzése!
Hogy finoman fogalmazzak: román szövetségeseink kicsit megszívták a bránert. Kattints, ha tudni akarod a cirkusz lényegét!
Azt, hogy a titkosszolgálatok embereket szerveznek be és tőlük tudnak meg egy csomó dolgot, nem itt, nem most és nem tőlem hallja először a kedves olvasó. Vagy ha igen, akkor nem is tudom, mit keres itt, ezen a blogon és miért nem a [moderálva] vakargatja az árnyékban, sört kortyolgatva. Ez a Humint, hölgyeim és uraim, amiről oly sok szép dolgot lehet hallani és olvasni a neten (is), de most nem mennék bele.
Utolsó öt komment