A hírszerzéstörténelem szakemberei váltig állítják, hogy a mások titkainak kifürkészésére irányuló erőfeszítések egyidősek az emberiséggel, s ezek intenzitását talán csak a párosodás iránti igény múlja felül. Ezért szokták a kémkedést a második legősibb foglalkozásnak nevezni, hiszen a prostitúció aranyérmes helyét kevesen kérdőjelezik meg. Rendszerektől, történelmi korszakoktól és ideológiáktól függetlenül az emberek és az államok mindig is kíváncsiak voltak arra, hogy más emberek és államok mit forgatnak a fejükben, mit titkolnak és milyen szándékaik vannak. Ezen titkok megszerzésének vágya, illetve a szembenálló fél hasonló igyekezetének meggátolása hozta létre évezredekkel ezelőtt azt a szervezettípust, amit ma úgy nevezünk: titkosszolgálat (hivatalosan, a hazai szaknyelv szerint: nemzetbiztonsági szolgálat).

Nem kell ahhoz sem különösebb nyelvi értelmezési képesség, sem biztonságpolitikai PhD, hogy belássuk: egy titkosszolgálat legfontosabb jellemzője a titkosság. Ne csodálkozzunk tehát, ha a sajtóban és a közbeszédben olykor fel-felbukkanó, a szolgálatokat érintő hírek és információk számtalan pontatlanságot, valótlanságot, csúsztatást és ferdítést tartalmaznak, melyek egy része tájékozatlanságból, másik része ostobaságból, harmadik része pedig simán rosszindulatból ered. Mostani kétrészes posztomban arra teszek egy tétova kísérletet, hogy egy kicsit rendet vágjak a hírkáoszban, s a Lemilblog olvasóinak átnyújtsak egy magyar nemzetbiztonsági kiskátét. Röviden, szinte csak címszavakban tekintsük át együtt a magyar titkosszolgálatok jelenlegi helyzetét, helyüket, szerepüket és feladataikat a hazai közigazgatásban.

Legnagyobb sajnálatomra forró államtitkokkal, bizalmas értesülésekkel nem szolgálhatok. Ahogy a szakma mondaná: írásomhoz kizárólag nyílt forrásból származó információkat használtam fel (és egy-két zuhanyhíradós értesülést), esetleges következtetéseim pusztán a logikán és a jogszabályok értelmezésén alapulnak. Igyekszem objektív maradni, öncélúan nem fogom se szopkodni, se fikázni őket, de a véleményem se fogom véka alá rejteni.

Az általános helyzet

Magyarország nem is lenne Magyarország, ha nem kellene rögtön egy kicsit meghökkentő kijelentéssel kezdeni: jelen írás megszületésének pillanatában, vagyis 2017 nyarán hazánknak szám szerint hat (ezen belül három teljes értékű, két 50%-os és egy 25%-os) titkosszolgálata van. Ezek a számok első blikkre talán kicsit furcsának tűnnek, de ígérem, a kétrészes cikksorozat elolvasása után egyet fogtok érteni velem. Hogy egy tízmilliós állam esetében sok ez, vagy kevés (neadjisten pont elég), arról megoszlanak a vélemények, de hogy el tudjuk helyezni magunkban ezt a számot, tájékoztatásul elmondom, hogy (ha jól számoltam) Franciaországban négy, Ausztriában és Németországban három-három, Horvátországban két ilyen szervezet van (mindegyikük a teljes értékűek körébe tartozik). Igaz, az USA 16 (tizenhat!) hasonló ügynökséggel rendelkezik, de ezekről bővebben majd talán egy másik posztban.

A szolgálatok taxonómiája

Mielőtt belemennék a részletekbe, engedjetek meg egy rövid rendszertani kitérőt, amivel remélem, nem bonyolítom túl a témát.

A titkosszolgálatok osztályozása hagyományosan két alapszempont szerint történik. Az egyik módszer az adott szervezet tevékenységének jellege szerinti besorolás. Eszerint vannak offenzív, vagyis „támadó” jellegű szolgálatok, amelyek fő szabályként más államok titkainak megszerzését végzik, általában ezek területén; ezeket nevezzük hírszerző szervezeteknek (ők a köznapi értelemben vett kémek). Hogy csak a legismertebbeket említsem: ilyen a CIA, a DGSE, a Moszad, az SZVR, az MI6 vagy a BND.

A második kategória a defenzív, vagyis „védekező” típusú szolgálat, melynek feladata az idegen államok hírszerzési akcióinak felfedése, akadályozása; az egyszerűség kedvéért legyenek ők a „kémelhárítók”. Ez utóbbiak általában persze a belső, hazai ellenséges tevékenységet is figyelik, ezért hívják őket más szóval belbiztonsági szolgálatoknak is. Hogy komplikáljam a dolgot: persze van olyan is, hogy offenzív kémelhárítás, amikor az alapfelállás szerinti hazai pályát néha felcserélik a külföldivel (magyarán: határokon kívül is nyomulnak), de most maradjunk a klasszikus esetnél. Ilyen elhárító szolgálatok az FSZB, a Sin Bét, az FBI (igen, az USA-ban ők nem csak bűnügyi, hanem belbiztonsági feladatokat is ellátnak), a DGSI, a BfV, az MI5, satöbbi.

A másik osztályozási szempont a szolgálatok katonai vagy polgári hovatartozása. Innen nem nehéz kikövetkeztetni a két, ide tartozó kategóriát: vannak katonai titkosszolgálatok (ők külföldi katonai titkok iránt tanúsítanak élénk érdeklődést és a saját katonai titkokat védik), illetve polgáriak (akik ugyanezt teszik, csak a civil élet területén). Katonai hírszerző szolgálat például a francia DRM, esetleg az utóbbi időben idehaza is elég sokszor behivatkozott GRU, és katonai elhárítási tevékenységet végez a sógoroknál a szépnevű Abwehramt, vagy a lengyel SKW.

Ha körülnézünk a nemzetközi titkosszolgálati porondon, azt tapasztalhatjuk, hogy ahány ház, annyi lófasz, nincs egyedüli üdvözítő szervezeti megoldás. Vannak államok, ahol mind a négy alapkategória külön szervezet (ilyen volt Magyarország is 2012-ig). Van, ahol a két katonai szolgálatot vonták egy irányítás alá, vagyis a katonai hírszerzés és elhárítás olvadt össze (amint azt látni fogjuk, ez a magyar helyzet 2012 óta, de ez a szitu a belga SGR-rel is), s akad, ahol a polgári szolgálatokkal tették ugyanezt. Megint más modell az, amikor a két típusú hírszerzés (a katonai és a civil) került egy kalapba, s a két elhárítás egy másikba. Mindegyik megoldásnak vannak szószólói és ellenzői, mi itt nem akarjuk eldönteni az évszázados vitát, csak jelezni szerettük volna, hogy milyen nehéz a szegény titkosszolgák élete. A véleményed persze jöhet a kommentek közé.

És akkor hagyjuk a további általánosításokat, lássuk a konkrét magyar szervezeteket. Kezdjük a teljes értékűekkel, ezen belül is az egyenruhásokkal, hiszen a logisztikához, a térképészethez és a GPS-hez hasonlóan a titkos információszerzés is katonai fejlesztésnek indult, s csak később vált a civilek terepévé is.

1.) Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat (KNBSZ)

Amint az imént már céloztam rá, 2012-ig Magyarországnak két katonai titkosszolgálata volt: a hírszerzéssel foglalkozó Katonai Felderítő Hivatal (KFH), illetve az elhárítási illetékességgel rendelkező Katonai Biztonsági Hivatal (KBH). Ezt a két szervezetet vonták össze öt évvel ezelőtt, létrehozva az egységes KNBSZ-t, amely a honvédelmi miniszter politikai ellenőrzése és irányítása alatt működik. Klasszikus katonai szolgálatról van szó, tehát úgy hírszerzési, mint elhárítási és belső biztonsági funkciói a katonai területhez köthetőek: külföldi, elsősorban katonapolitikai és hadiipari információk megszerzésén dolgozik, rajta tartja a szemét a Magyar Honvédség teljes állományán, gondoskodik arról, hogy magyar katonai és hadiipari titkok ne kerüljenek illetéktelen kezekbe, hogy a laktanyákon belül ne üsse fel a fejét a szervezett bűnözés egyik formája sem. Céljai eléréséhez technikai eszközöket és humán forrásokat (beszervezett informátorokat, együttműködőket és alkalmi segítőket) is felhasználhat.

A KNBSZ az anyacége a külföldi magyar nagykövetségeken állomásozó katonai és légügyi attaséknak, akiket nyugodtan nevezhetünk nyílt állományú (angolszász eredetű szóhasználattal: "legális") kémeknek is, hiszen róluk mindenki tudja (a fogadó ország elhárítóit is beleértve), hogy hírszerző tevékenységet végeznek, s csak a feluletes látszat az, hogy diplomáciai fogadásról fogadásra járva döntik magukba a finomabbnál finomabb, szigorúan alkoholmentes italokat. Amennyire én tudom, úgy általában a magyar katonai hírszerzők ázsiója egészen jó külföldön, annak idején például a hírekben is megjelent, hogy a Balkánon nagyon jó pozíciói voltak és még az olyan nagypályásoknak is tudott újat mondani, mint a jenkik vagy a britek. És – noha régen történt – ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a híres Conrad-ügy eredetileg az ő sikertörténetük volt. Oké, a cigánygyilkosságok kapcsán kiderült, hogy nem mindig válogatják meg elég körültekintően a titkos munkatársaikat (hogy nagyon szőrmentén fogalmazzak), miként az is, hogy viszonylag olcsón meg lehet úszni a legdurvább szakmaiatlan balfaszságokat is.

A KNBSZ időnként két, elég nívós, szabadon hozzáférhető tudományos-szakmai kiadvánnyal is elő szokott rukkolni: a Felderítő Szemlével és a Szakmai Szemlével. Ezek a honlapjukról letölthetők (amíg más parancs nem érkezik), mindkettőt csak ajánlani tudom a téma iránt érdeklődő olvasóknak. Azt ne kérdezzétek, miért kell ebből mindjárt kettő, miért nem lehetett ezeket is összevonni, mint a két elődszolgálatot. Az egyik magyarázat, hogy így akarják megnehezíteni az ellenséges titkosszolgálatok OSINT-szemlézőinek a dolgát. A másik, hogy – egységes szervezet ide meg oda – a felderítők és az elhárítók egyaránt görcsösen ragaszkodnak a legalább látszólagos különállásukhoz és (ha a fel-felröppenő pletykák igazak) titkon azért reménykednek abban, hogy az összevonás csak átmeneti és előbb-utóbb ismét két malomban fognak őrölni.

2.) Információs Hivatal (IH)

Magyarország polgári hírszerző szolgálata, elsődlegesen külföldön tevékenykedik. Működését a Miniszterelnökséget vezető miniszter felügyeli. A magyar civil kémek feladata hasonlít a katonai kollégáikéhoz, azzal a megszorítással, hogy ők elsősorban olyan (nem-katonai) politikai, gazdasági, közéleti és más információk határon túli beszerzését végzik, amelyekről feltételezhető, hogy segítik a magyar nemzeti érdekek érvényesülését és érvényesítését. Nem riadnak vissza attól sem, hogy külföldi személyeket próbáljanak meggyőzni arról, hogy mekkora buli titokban Magyarországnak dolgozni, de ettől függetlenül értesüléseik döntő hányada (a szakterületet ismerők szerint 80-85 százaléka) nyílt forrásból, vagyis a fogadó ország sajtójának szorgalmas olvasásából, pletykák és híresztelések összegyűjtéséből, konferenciákon történő részvételből és internetezésből származik. Ez az úgynevezett OSINT, amiről ebben a posztban olvashattok részletesebben. Ezt nem szabad ám lebecsülni, a világ valamennyi kémszervezeténél ezek az arányok; a szigorúan titkos iratok lefotózása, páncélszekrények megfúrása, bizalmas levelezések megszerzése, vagy egy külföldi állam minisztere által lebonyolított, házasságon kívüli pásztoróra videón történő dokumentálása (a kémregényekben olvasható esetekkel szemben) inkább izgalmas kivételnek minősül, mint rutinműveletnek.

Az IH kihelyezett állományú munkatársai (vagyis akik külföldön élnek és dolgoznak) leplezik a Hivatalhoz történő tartozásukat; ezt nevezi a szakzsargon úgy, hogy legendájuk van. Külkereskedőkről, újságírókról, üzletemberekről, bankárokról és idegenforgalmi szakemberekről suttognak elsősorban a kémregények kedvelői, de mi persze nem hiszünk nekik.

Gonoszkodó rendőrök szerint a polgári hírszerzés gyakran belekontárkodik olyan területekbe is, amikről szereti azt hinni, hogy ért, pedig állítólag nem is. Ilyen például a szervezett bűnözés elleni fellépés. Rendőri forrásaim szerint a zsaruk sokszor a hajukat tépik, amikor kapnak egy-egy, természetesen borzasztóan titkos információt az IH-tól, amit a hírszerzők „műveleti tevékenységük során” szereztek be, s amelyek érdemi része kábé ennyiről szól: X ország Y városában szervezett bűnözők azt tervezik, hogy – mondjuk – kábítószert vagy fegyvert csempésznek Magyarországra. Slussz-passz, ennyi. "És további információszerzésre nincs lehetőség, ne is kérdezzenek vissza, továbbá kérjük, a forrás védelme érdekében mindezt kezeljék roppant bizalmasan!". Na, ilyenkor szoktak a rendőri felderítők vérnyomáscsökkentőt bevenni és elmormolni néhány „meg a kurvaanyádat, bár ne olvasnál annyi újságot!” típusú szentségelést az orruk alatt. Persze vak tyúk is talál szemet, na és miért ne szórakozhatna egy kém azzal, hogy rettenetes unalmában rendőrösdit játszik – teszik hozzá ezek a geci zsaruk, akiknek (mint tudjuk) minden kijelentését fenntartásokkal kell fogadni.

3.) Alkotmányvédelmi Hivatal (AH)

2010 tavaszáig a magyar polgári elhárítást Nemzetbiztonsági Hivatalnak hívták, ami számos szakember szerint sokkal jobban leírta a cég küldetését, mint a mostani, amit első hallásra a laikusok hajlamosak összekeverni az Alkotmánybírósággal (aminek egyik érintett se örül). Az AH hivatalos rövidítést kedvelik, ami – szó mi szó – tényleg jobban hangzik, mint az AVH. Fő feladatai közé tartozik a kémelhárítás, az iparbiztonság garantálása (a Paksi Atomerőműtől kezdve a vízműveken át a MÁV-ig), a nemzetbiztonsági ellenőrzések lebonyolítása, az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló törekvések felfedése és megakadályozása, újabban a hazai civil szervezetek baszogatása külföldről történő finanszírozásának felderítése (amihez kiemelten sok sikert kívánunk, elvégre mi a sikerélmény egy elhárítónak, ha nem az, hogy lecsapnak mondjuk a Gyermekétkeztetési Alapítványra, ha az külföldről kap egy kis lóvét), szóval van itt tennivaló bőven, csak győzzék a fiúk (és lányok) energiával és motivációval. A Terrorelhárítási Központ megalakulásáig ők voltak illetékesek a hazai terrorizmus és extrémizmus elleni fellépésre is, de ezt a hokedlit 2010 szeptemberében kirúgták alóluk, aminek állítólag nem tapsoltak olyan nagyon.

A belügyminiszter alá tartozó AH – az eddig említett szolgálatokhoz hasonlóan – jogosult a titkos információgyűjtés valamennyi erejének, eszközének és módszerének alkalmazására, vagyis a szükséges feltételek megléte esetén lehallgathatja a telefonunkat, informátort toborozhat az ismerőseink közül, titokban átkutathatja a lakásunkat, elolvashatja a leveleinket és megnézheti, hol töltjük valójában az éjszakát akkor, amikor otthon azt füllentjük, hogy az egyik barátunknak segítünk az adóbevallása elkészítésében. És különösen figyeljünk oda, ha román kémek lennénk és esetleg egy magyar miniszter fejét szeretnénk elcsavarni, mert ilyen esetekben az AH nem ismer kegyelmet (lásd az úgynevezett Mucuska-ügyet 2005-ből, tessenek rákeresni a világhálón, nagyon tanulságos történet), de KGBéla esete is eléggé muris kémelhárítási szemüvegen keresztül nézve.

Amint azt említettem, az AH-sok végzik a – gyakran sajnos a nevetségesség határát súroló – nemzetbiztonsági ellenőrzéseket is. Tudjátok, ez az a cucc, amikor bizonyos munkakörök betöltéséhez ki kell töltened egy kérdőívet (tagja vagy-e titkos társaságnak, megcsaltad-e a házastársad, kémkedsz-e szabadidődben, milyen bankszámláid és megtakarításaid vannak, kikkel barátkozol, stb.), majd az ezekre a kérdésekre adott válaszaid korrektségét az AH ellenőrzi és csak akkor dolgozhatsz a kiszemelt helyen, ha nem találnak valami szart a palacsintában. Nos, ezzel kapcsolatban annyi mókás történet forog közszájon, és annyi példát tudunk minimum meglepő eredményekről (hogy például kik kaptak zöld utat bizonyos beosztások betöltéséhez), hogy ha ezeknek csak a negyede igaz, máris elgondolkozhatunk a jelenlegi ellenőrzések alaposságán és szakszerűségén.

Ez volt a három, általam teljes értékűnek, azaz 100%-osnak aposztrofált magyar nemzetbiztonsági szolgálat: saját kezdeményezéből végeznek titkos információgyűjtést, ugyanakkor egyikük sem rendelkezik nyomozóhatósági jogosítványokkal. Ez azt jelenti, hogy nyílt nyomozati cselekményeket nem végezhetnek, előállítani és őrizetbe venni senkit nem fognak, legalábbis a poszt megírásának időpontjában ez a helyzet. Felhívom a figyelmet arra az érdekességre, hogy míg húsz éven át a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat egy tárca nélküli miniszter felügyelte (a katonaiakat mindig is a honvédelmi miniszter), ez mostanára megváltozott: a hírszerzésért napjainkban a Miniszterelnöki Hivatalt irányító miniszter, az elhárításért a belügyminiszter felel a kormányon belül. Annak eldöntését, hogy ezt hatalom-dekoncentrációnak, a felelősség megosztásának nevezzük-e, és hogy milyen előnyei, illetve hátrányai vannak/lehetnek, rátok bízom. A vélemények megfogalmazásának a kommentek között a helye, örömmel olvasnánk az olvasói álláspontokat.

A második részben, egy kis pihenő után a fennmaradó másik három (két és fél) magyar gumitalpú céggel folytatjuk, ne menjetek messze, mert utánatok járunk!