Október hatodikára emlékezünk ezen a hideg őszi napon. Mivel a szerkesztőség tagjai az utóbbi pár hétben a passzív ellenállást (hiába, a munka) választották a cikkírás területén, ezért a mai poszt egy korábbi írásokból készített ajánló. Tudjuk, hogy jelen cikk olvasójának kivételével a Lemil olvasói túl lusták ahhoz, hogy kikeresgessék a vonatkozó írásokat, ezért rajtuk segítve összeállítottunk egy csokrot a gyásznappal kapcsolatos cikkekből.

Alapító Atyánk, Tiboru Mester írását ajánlom elsőként, itt olvasható egy alapos cikk a megtorlás napjáról.

"Aradi vár, 1849. október hatodika, szombat, hajnali fél hat. Elkezdődnek a kivégzések. Először a négy agyonlövés, majd (hat óra után) következik sorban a kilenc akasztás."

  MTI szerzőtársunk kitűnő műve az egyik legdaliásabb vértanúnknak állít emléket. "A csata során, amely Schwechat falunál 1848. október 30-án zajlott le, Schweidel dandárja végig tartalékban maradt. A csatavesztést látván – aradi vallomása szerint – pedig kivonta huszárjait az ellenséges tüzérség lőtávolságából."

Hiryu kitűnő írása elébemegy az októberi eseményeknek, a Hiéna első dühöngéseit veti papírra. "Amikor Haynaut a pozsonyi prímási palotában egy asszonyokból álló küldöttség kereste fel, hogy kegyelemért könyörögjenek, Magyarország teljhatalmú ura állítólag csak ennyit mondott: „Lógnia kell, elrettentő példa gyanánt valamennyi lázadó számára!” A június 17-ről 18-ra virradó éjszaka az ötgyermekes evangélikus lelkészt a várba kísérték, majd hajnali négy órakor a Szamárhegyen felakasztották."

Újra MTI jön, aki olvasmányosan adja elő a legfiatalabb vértanú (30 évesen tábornok!) Leiningen életét és halálát.  "A jobbszárnyon ő maga, míg a balszárnyon Rohonczy Lipót nyugalmazott százados, most nemzetőrségi őrnagy vezette a védelmet.

3 óráig tartó nehéz küzdelemben a szerbek rohamait dicsteljesen visszaverték. A szerbek megunva a sikertelen harcot, az elfoglalt városrészben fosztogatni és gyújtogatni kezdtek s a várost csakhamar lángtenger borítá.

Erre azonban a védő csapatok, nevezetesen az odavaló nemzetőrség, midőn vagyonát pusztulni látta, kitört a torlaszok mögül s a bosszu dühével rohanta meg a zsákmányoló szerbeket s egy órai véres utcaiharc után kiszorítá őket a városból.”

Aki mindig első volt: Damjanich János, a magyar hős, a szerb történetírás fekete báránya. Hajtsunk fejet előtte is TPU írását olvasva. "10 ezer fegyveres támadt hajnali háromkor a zászlóalj 4 ezer emberére, ráadásul a civil lakosság is fegyvert ragadott és támadta a magyar csapatokat. Damjanich harsány üvöltözése hamar talpra állította a katonákat, majd szépen, lassan, kézitusás utcai harcban tisztították meg Jarkovácot az ellenségtől."

Az aradiak mellett nem szabad elfelejtkeznünk azokról a hősökről sem, akik nem október hatodikán áldozták becsületüket és vérüket a magyar szabadság oltárán. Ők ugyanúgy áldozatai voltak a magyar szabadságharcnak. Kazinczy példáját sem felejtjük. "A ceglédi csatában 2840 fős dandárt vezetett az osztrákok bekerítésére, de balszerencséjére a felderítő járőr eltévedt a ködben, így késve érkezett a bekerítésre. A haditanácsbeli kritikus támadások ellen úgy védekeztek a meghallgatott tisztek, hogy ”az előttünk lépő lovat hallottuk, de a farát már nem láttuk, oly sűrű ködbe futottunk”.  Az ifjú alezredes egy hónap múlva már Tornalján küzd, de itt sem járt sikerrel; Schlik csapatai – túlerőben lévén – visszaverték a hadosztály rohamát."

Ugyanígy Maderspach családról áldozatairól sem kell elfelejtkeznünk. "Egy ízben 5000 felfegyverzett szerb felkelőből álló egységet futamítottak meg honvédei egy jól levezényelt szuronyrohammal. E tette egyrészt őrnagyi kinevezést ért, másrészt bátorsága és kitartása miatt rászolgált a császáriak dühére. E hős katona mégse golyótól, vagy dzsidától halt meg, az északi irányú visszavonulás közben szerzett tüdőgyulladás végzett vele egy lőszeres szekéren fekve 1849 januárjában. Haynau eltökélt volt, nem jelentett neki gondot egy halott megbüntetése sem, pár órás kreatív meditáció után ez az emberhez külsőleg (na jó, a brutális bajuszt leszámítva) hasonlító állat kifundálta, hogy a 8 hónapos holttestet ki kell ásni és felakasztani. Persze ezt is bírósági tárgyalás és ítélet nélkül vitték véghez Ferenc József császár legnagyobb dicséretére."

Irodalmi értékű írást olvashattok a szamosfalvi vértanúkról, sokak szerint (és szerintem is) ez TPU legjobb írása.

"Megtámadtak bennünket, ellenállásba es ütköztünk, mi mást tehettünk volna, mely népség lett volna kíméletes ilyen helyzetben?

Figyelmeztem mindég, hogy hiba se mehessen annyira, hogy hazánk ügyét kompromittálja, isze sose bántottam, aki nem támadott reánk.

Dolgunk végezetlenül előbb Bajusz Illés hadnagy uramnak adánk meg a’ végtisztességet, majdan könnyeinket letörölvén és imádságos könyveinket fekete dolmányunkba temetvén visszatérénk Szeredába, Mikóvárba." 

Egy kis polákvengri barátságú téma:

"A szerbek után ránk jöttek a horvátok is, Jellasic bán összes seregével, ilyen túlerő ellen nem harcolhattunk, meg amúgy is felrendeltek minket Budára, az úrfi nagy örömére. Kossuth és Batthyány parancsára zászlóaljjá szerveződtünk, gazdám őrnagy lett, én meg őrmester, a budai kocsmák három napig csak lengyel éneket hallottak ennek örömére, zúgott a „hej, poláci”. Folyt a pénz, mint a bor, de ez se tartott sokáig, októberben már Temesváron és környékén állomásoztunk, mint az új 38. zászlóalj. Katonai felmérés volt a neve az akciónak, de a herceget csak azért küldték oda, hogy a császári Schwarzenberg ulánusokat átcsábítsa a honvédseregbe. Jöttek is, de nem sokan, szegény gyerekek, sokat én temettem el, sokat meg tavaly augusztus után felakasztottak dezertálásért. Isten nyugtassa őket."

A később kivégzett mátrai gerillák harcairól, cselvetéseiről itt olvasható egy visszaemlékezés. 

"Az a szekér, amely lassan előtűnt az úton, ráadásul fedezet nélkül, legnagyobb megdöbbenésükre két magas rangú tiszt utast szállított, ekkor érezhették, hogy eljött az idő a lecsapásra. Nem kellett nagy haditerv a szekérkerék besatuzására és az utasok foglyul ejtésére. A szerencse ezúttal a gerillák pártjára állt, a szekeret hajtó közkatona rögtön égbe emelte a kezét, mihelyt leállt a szekér és pár öblös hang felé szólt az éj sötétjében."

Zárásul egy átfogó írás a megtorlási gépezetről, a bosszúéhes sógorokról.

"A rögtönítélő bíróság eljárását jól szemlélteti a következő eset. 1848. december végén egy győri portyázó szabadcsapat Mednyánszky Sándor őrnagy vezetésével Kisbéren rajtaütött egy császári osztagon, majd dolguk végeztével visszatért Bakonybélbe. Egy hónappal később, január 14-én Ferdinand Althann alezredes katonái cselt vetettek az osztagnak és meglepték őket, az ütközetben 10 halottat és 6 foglyot veszített a magyar fél. A fogságba ejtettek közül Rédl Antal tamási és Szalay Gábor győri lakosokat január 15-én Pápán kivégezték statáriális ítélet alapján, a harmadik fogoly, fiatalkorú Varga Gergely korára tekintettel botbüntetést szenvedett. A csekélyebb súlyú bűntettekben (Kossuth-bankók, forradalmi iratok és képek rejtegetése, az uralkodóház megsértése, forradalmi megnyilatkozások, hatóságoknak történő ellenállás, fegyverrejtegetés, sajtóvétség, szökés támogatása, tiltott gyülekezés vagy összejövetel) is szigorú ítéletek születtek, a megbecstelenítés és megalázás volt a fő szempont, az ítéletek végrehajtását nagy nyilvánosság előtt végezték, gyakran erőszakkal odavezényelt helyi lakosság szeme előtt."

Október hatodika van, nemzeti gyásznapunk. Emlékezzünk méltó módon.