Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Két szerkesztőnk egy közös posztban már röviden bemutattak olyan hidegháborús repülőtípusokat, melyeket a történelem és a hadiipari fejlődés előre nem látott fordulatai következtében nem tündökölhettek abban a szerepkörben, amelyre kifejlesztették azokat. Legújabb közös posztjuk témája a Republic P-47 Thunderbolt emlékére Thunderbolt II fantázianévre keresztelt Fairchild Republic A-10, melynek sorsa részben hasonlóan alakult. Az amerikai légierő egyetlen csatarepülőgép-típusa az eredeti elgondolással ellentétben nem egy új világháború csataterén, hanem Irakban vált páncélrombolóvá, a fegyverzetének pontosan megfelelő feladatkörben, számos más hadműveletben pedig a légitámogatás és a felkelők elleni harc hatékony eszközének bizonyult, és a jövőben is annak bizonyulhat még. Magától értetődő módon a cikket a XX. századi haditechnika iránt érdeklődőknek ajánljuk. Jó szórakozást!

A harci búvárok, illetve a víz alatti aknamentesítők nem tartoznak az agyonsztárolt katonák közé (az argentín kollégák jelentik a kevés kivétel egyikét), a hidegháború egyik legtitokzatosabb kémtörténete ennek ellenére ehhez a szakmához, pontosabban ennek legnépszerűbb brit művelőjéhez kapcsolódik. A Konteóblog legfrissebb posztja Lionel "Buster" Crabb esetével foglalkozik, aki kereken hatvan évvel ezelőtt tűnt el a Portsmouth-i öbölben, három szovjet hadihajó közelében.  

Idén sem marad el az állami ünnep, március idusán sok igényes program várja a nézelődőket, kíváncsiskodókat, ezúton ajánlunk egy programcsokrot. 

Vár a Vár.

Avagy mi vár ránk a Várban? A Déli palotákban található a Duna fővárosai Bécs – Budapest című fotókiállítás március 15-én egész nap ingyenesen tekinthető meg, 15.00 és 17.00 órakor a tárlat kurátora, Tamáska Máté tárlatvezetésével. A kiállításon mintegy 300 korabeli fotón mutatják be Bécs és Budapest városfejlődésének érdekes hasonlóságait.

Sztálin napiparancsa a Vörös Hadsereg megalakulásának évfordulóján:

" A HONVÉDELMI NÉPBIZTOS PARANCSA

Moszkva, 1942. február 23.

55. sz.

Elvtársak!

Vöröskatonák és vöröstengerészek, parancsnokok és politikai megbízottak, partizánok és partizánnők!

A Vörös Hadsereg fennállásának 24. évfordulóját országunk népei az arcátlan és aljas módon hazánk életére és szabadságára tört fasiszta Németország ellen folyó Honvédő Háború kemény napjaiban ünneplik meg. A Vörös Hadsereg és hadiflotta harcosai az Északi Jeges-tengertől a Fekete-tengerig húzódó óriási arcvonal egész területén elkeseredett harcokat vívnak, hogy kikergessék országunkból a német fasiszta területrablókat s megvédjék hazánk becsületét és függetlenségét.

Nem először kell megvédelmeznie Vörös Hadseregünknek hazánkat az ellenség támadásaival szemben.

A Vörös Hadsereget

24 évvel ezelőtt

Van egy hobbi, amit mindenki ismer, de relatíve kevesen űzik. Sokan lenézik, merthogy szerintük csak drága játék, akik csinálják, azok viszont már-már vallásos áhitattal mélyülnek el benne. Ez a hobbi a makettezés. A blogunk témájához azonban több szállal is kapcsolódik, főleg ha kicsit megpiszkáljuk a makettezés igen mostohán dokumentált őstörténetét. Az alábbiakban kiderül majd az is, hogy a makettezés a mai modern haditechnika elengedhetetlen része, hogy a harcászati-hadműveleti tervezésnél milyen maketteket használnak, vagy hogy milyen szerepe van a maketteknek egy atommeghajtású repülőgép-hordozó fedélzetén. Sőt, az is kiderül, hogy milyen nem létező haditechnikát dobozoltak be a neves makettgyártók.

Kis csapatunk újra nekivágott a Tátrának, itt történt a felhívás, amelyre idén többen jelentkeztek, mint a tavalyi túránkra. Okulva a 2015-ös tapasztalatokból, most nem terveztünk többnapos kirándulást, szombaton jöttünk, láttunk, győztünk. Sőt, egy külön utakon járó csoport még Branyiszkóhoz is eljutott aznap, mi az ő útjukat felderítő útnak gondoltuk, jövőre talán belefér majd az időnkbe ez az úticél is. Reggel hatkor indultunk Budapestről (mi Esztergom felé, a zajló Duna felett),

A második világháború kitörésekor a világ flottáiban a nagy csatahajók, és a nagyobb cirkálók voltak a zászlóvivők. Bár sok jel mutatott arra, hogy a nagy tűzerejű páncélos hadihajók ideje leáldozóban van, a régi doktrína hívei ragaszkodtak ezekhez a drága óriásokhoz. A háború viszont ékesen bizonyította, hogy a jövő fegyvere a repülőgép, a haditengerészeteknél pedig a repülőgép-hordozó. Az USA hadba lépése után megindult a repülőgép-hordozók erőltetett ütemű gyártása, a hordozókon üzemeltethető repülőgépek fejlesztése, és a pilóták kiképzése. A kiképzést néha meglepő technikai megoldásokkal segítették.

Cikkajánló rovatunk palettáján a testvérblogunkról, a Katpolról ajánlunk Nektek hang- és képanyagot.  

Következzen a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és az egyik Katpolos szerkesztő, Rammjaeger83 közös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából.

http://katpol.blog.hu/2016/01/04/a_munsteri_harckocsimuzeum_i

Apdételve a második rész:

http://katpol.blog.hu/2016/01/11/a_munsteri_harckocsimuzeum_ii

A napokban került a kezembe a tekintélyes és népszerű amerikai hadtörténeti magazin, a nem túl meglepő című Military History 2016 januári száma, melynek címlapjáról Erwin Rommel tábornagy néz farkasszemet az olvasóval, s ezek a provokatív szavak láthatók: Csalás (csaló) volt-e Rommel? A Sivatag Rókája nem szégyellte fényezni önnön harci renoméját.

Mivel Rommel messze a legismertebb és a média által a leginkább futtatott német generális volt, valamint figyelemmel arra, hogy olvasóink között is szép számú fanja van, arra gondoltam, hogy ismertetem olvasóinkkal a szóbanforgó cikket, amit David T. Zabecki nyugállományú vezérőrnagy, hadtörténész írt. Vehetitek vitaindítónak is, számítunk a kommentjeitekre.

”Így aztán nem maradt egyéb hátra, mint a Körmöcbánya és Besztercebánya közti hegyháton átvivő igen kétes utat használni, még a poggyász és az ágyúk egy részének kockáztatásával is.

Mind Körmöcbányától, mind Besztercebányától meredek erdei utak visznek a hegység legfelső tarajáig; a sziklagerinc azonban olyan meredek és kopár, hogy csak egyenkint és gyalog juthat át rajta az ember. A környék lakói télvíz idején csakis kivételesen szokták használni ezeket az utakat, akkor is csak könnyű kézi szánokkal, a szirttető lábánál a szánt a szállítmánnyal együtt széjjelszedik és darabonként cipelik át a sziklatetőn a túlsó lejtőn levő útra, ott megint összerakják, úgy ereszkednek le túloldali úticéljukhoz.

Hogy ezt a már csak meredek volta miatt is nehezen járható utat legalább az utóbbi kínos megszakítás nélkül lehessen használni: valamikor régen átfúrták a sziklagerincet annak legkeskenyebb pontján; idő múltával azonban ez a kis alagút részben megint beomlott.

Karácsonyi utánközlés rovatunk harmadik részével éreztetjük, hogy közeleg az idő a karácsonyi Lemilezésre. A fa alatti ajándékok kibontásakor ne erre a cikkre gondoljatok, amúgy pedig foglalja le gondolataitokat Bastogne és a harcoló jenkik, németek, pancerek és ejtőernyősök. 

"Lássuk hát, mi is történt akkoriban: a Wehrmacht 1944/45 telén végrehajtott ardenneki áttörési kísérlete (Unternehmen Wacht am Rhein) nagy meglepetést és még annál is nagyobb felfordulást okozott az előző években sem épp a csillebérci úttörőtáborra emlékeztető Vallóniában.

Ennek, az angolszász történetírásba a sokak számára ismerősen csengő Battle of the Bulge (a „Bütyök csatája” – nevét onnan kapta, hogy a németek olyan módon törték át az amerikai arcvonalat, hogy az a térképen nézve egy nagy bütyköt formázott) néven bevonult taktikai és harcászati csetepaténak központjában egy látszólag jelentéktelen kis városka állt.

Ez Bastogne."

http://lemil.blog.hu/2009/02/05/vendegoldal_bastogne

Nemcsak a gyerekek várják a karácsonyt, hanem a katonák, de még a Lemil olvasók is.

Ma egy utánközléssel kedveskedünk Nektek, a cikk aktualitását a karácsony adja.

A Nagy Háború végét lezáró békeszerződések nem rendezték sem a kirobbanásához vezető konfliktusokat, sőt újakat teremtettek. A vesztes államokra kényszerített lefegyverzési megállapodásokat nem tartották be, hanem keresték a visszavágáshoz szükséges arzenál megteremtéseinek módjait. 

Ebben a részben a második világháborúban (és az azt megelőző korszakban) kifejlesztett és használt tűzfegyvereket igyekszem ismertetni, a téma nagysága miatt országonként. Elsőnek az Amerikai Egyesült Államokról esik szó.

A nagy klasszikusokat, amiket mindenki ismer, kisebb terjedelemben említem, a főbb hangsúlyt a méltatlanul elfeledett és „futottak még“ kategóriára helyezem, annál is inkább, mivel a harcokban nem csak az ikonikus fegyverek kaptak szerepet, hanem használtak mindent, ami lőni tudott. Érdekes módon ez az USA-t kiemelten érintette, hiszen a Nagy Háború után (ami, mint az közismert, minden háborúnak véget vetett volna) nem helyeztek nagyobb súlyt a fegyverek fejlesztésére, mivel a meglévő arzenál elegendőnek számított a szóba jöhető konfliktusok kezelésére. Léteztek világszínvonalú fegyverek, de az összezsugorodott költségvetésű és létszámú fegyveres erők zöme nem ezeket kapta kézhez.

Nagyszerű szerzőnk és kitűnő szerkesztőnk, Professzor Pizka (aki "véletlenül" ma ünnepli a születésnapját)  korábbi cikkét melegítjük most fel, hogy a délutáni forraltborozások között értelmesen teljen az adventi időszak. A nagy háború első karácsonyán, a lehullott falevelek sárbatiprása után a Stille Nacht és a Long way to Tipparary énekek összevegyülése különös eredményt hozott a beásott gyalogság számára. Bővebben erről itt olvashattok:

http://lemil.blog.hu/2009/12/23/az_1914_es_karacsonyi_tuzszunet

A cikksorozat előző négy részében megismerhettük a Magyar Királyi Csendőrség munkáját és történetét, melynek során többször utaltam rá, hogy a fekete leves a végére marad. A befejező részben most ez jön: először beletúrunk a csendőrök szennyesébe, majd elkísérjük őket az újabb világháborúba, végül megnézzük azt is, hogy mi történt velük 1945 után. Hát, nem sok jó... de menjünk sorjában! Legutóbb ott hagytuk abba, hogy az 1867-1945 közötti Magyarországon óriási társadalmi egyenlőtlenségek voltak, és mivel ezeket politikai eszközökkel nem sikerült megoldani, jobb híján a csendőröket küldték ki rendet rakni. Ezt pedig a történelem nagyjaink kevésbé jó döntései között kénytelen számon tartani, mert a csendőr nem vitát nyit, hanem tüzet.

Az előző részekben megismerhettük a Csendőrség alapításának történetét, és kicsit elmélyedhettünk a régi idők bűnözésének és bűnüldözésének apró-cseprő részleteiben. Ma egy kicsit még folytatjuk ezt a részt, aztán végképp magunk mögött hagyjuk a lókötő betyárokkal és enyves kezű hegyi pásztorokkal teli, az utókor szerint mégis oly boldog Monarchia-beli békeidőket, mert jön a XX. század és elkezdi osztani a pofonjait civilnek és csendőrnek egyaránt.

Két, szorosan össze nem tartozó, de egymással kapcsolatban álló rövidhírt szeretnék megosztani veletek, amit aztán lehet akár vitaindítónak, akár bármi másnak tekinteni. Mindkettő az elmúlt 72 órában jutott a szerkesztőség tudomására, s a párizsi merényletek egyfajta folyományaként is értelmezhető. Mivel mindkettő HUMINT-forrásból származik, nem tudok melléjük rakni se linket, se jegyzőkönyvet, se más objektív bizonyítékot. Azt viszont felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy mindkét információ A1-es besorolású, tehát mindkét forrás megbízható és ellenőrzött, valamint a történést ő maga élte át, tehát nem mástól hallotta. Ahogy mondani szokás: ha nekem hazudtak, akkor én is hazudok nektek. Leellenőrizni egyiket sem tudtam, de ami engem illet, mindkettőjüknek hiszek. Annyit előrebocsájtok, hogy mindkét eset az Európai Unió és a NATO egy-egy tagállamában történt, de a játék (és az izgalom fokozása) kedvéért nem árulom el, melyek ezek. 

Az előző részben megismerhettük a csendőrök felszerelését és mindennapi életét, most folytatjuk a csendőrjárőr tevékenységének ismertetését, erdőkkel, pásztorokkal, élőkkel, hullákkal, fogolykíséréssel, nyomozással, gyújtogatással és egy öreg betyárral, aki hónapokig vezette az orránál fogva fél Magyarország csendőrségét.

Ezek most a döbbenet és a gyász órái, friss posztra, elemzésre nincs intellektuális kakaóm. Viszont írtam én kereken tíz hónappal ezelőtt egy nem is tudom micsodát (rövid értékelést, elemzést, reflexiót, ilyesmit) a Charlie-támadás után. Most ismét elolvastam és az a helyzet, hogy nagyon sok akkori megállapításomat most is fenntartom. Ha gondolod, hogy megosztod velünk, érdekelne a véleményed, természetesen csak akkor, ha civilizált formában teszed. Ezt már csak azért is kérem, mert bennem is feltolult néhány olyan indulatos mondat, amiket majdnem leírtam, de végül letettem róla, mert később biztosan megbánnám, hogy megfogalmaztam azokat a gondolatokat...

És természetesen a Lemilblog teljes állománya nevében részvétem fejezem ki a hozzátartozóknak, az áldozatok pedig nyugodjanak békében.   

Múlt csütörtökön megismerkedtünk a csendőrség előzményeivel, megalapításának történetével, felépítésével és a csendőri életpályamodellel is. Ebben a részben kicsit közelebbről vesszük szemügyre a csendőrök tevékenységét: a felszerelés és az egyenruha bemutatása után betekintünk a csendőrőrsök dolgos hétköznapjaiba, majd kimerészkedünk a laktanya kapuján és megnézzük, hogyan boldogult egy csendőrjárőr a sok huncut betyár kurafival a régi Magyarország nem minden esetben angyalian ártatlan viselkedésű polgáraival.

Elég érdekes törvénymódosítási javaslattal élt a tegnap a Belügyminisztérium. Ennek röviden az a lényege, hogy amennyiben a nemzetbiztonsági szolgálatok úgy látják jónak, munkatársakat küldhetnek a tartalomszolgáltatókhoz (tévék, rádiók, napi-, heti- és havilapok, internetes portálok, blogok, satöbbi), s a szerkesztőségek kötelesek lesznek ezeket a titkosszolgákat foglalkoztatni. 

Mi sem természetesebb, mint az, hogy a teljes magyar sajtó lecsapott a hírre, s egymás után jelentek meg a rettegő cikkek és interjúk arról, hogy ha ez a módosítást keresztülviszik a törvényalkotáson, az maga lesz az Armageddon, a demokrácia halálhörgése. Ha hinni lehet az első benyomásoknak, újságírók százai töltötték azzal az elmúlt éjszakát, hogy egyrészt frissítették a spejzban elrejtett menekülőcsomag szárazkolbász- és pacalpörköltkonzerv-készletét, elővették útlevelüket és búcsúlevelet fogalmaztak a hátramaradó hozzátartozóknak.

 A LeMil blogon elég jelentős a Mil témák túlsúlya, következzen hát egy kis Law Enforcement. A magyar történelem alapvetően nem szűkölködik vitatott megítélésű fegyveres testületekben, a Magyar Királyi Csendőrség viszont talán a legtöbb indulatot kiváltó mind közül- elítélői a csendőrök munkás/parasztmozgalmak elfojtásában, illetve a második világháborús népirtásokban való részvételét, éltetői pedig bűnüldöző- és bűnmegelőző tevékenységük kortársak csodálatát is kiváltó eredményességét hozzák fel a vitákban.

Hát, lássuk, hogy is volt ez.

Amikor közel nyolc évvel ezelőtt (atyaisten, 2880 nap telt el azóta!) elindult a Lemilblog és megírtam ezt a bevezetőt, meggyőződésem volt, hogy a webkettő ripszropsz maga alá gyűri a nyomtatott műfajt, s néhány év múlva már csak röhögni fogunk azokon a lúzereken, akik holmi ócska papírkönyvekre gerjednek ahelyett, hogy online olvasnának mindent, ami a szemük elé kerül.

Nos, most csak az vigasztal, hogy voltak már nálam halványabb próféták is a világtörténelemben: elérkezett ugyanis az idő, hogy egy olyan hardcopy könyvet ajánljak a Lemilblog műértő olvasóinak figyelmébe, melynek alapját az évek során itt megjelent "kémek és hírszerzők" belső sorozat általam írt posztjai jelentik.

Itt, a Lemilen nem igazán szokhattatok hozzá, hogy ilyen rövid, egy-két mondatos posztokat teszünk fel, de a mostani hír annyira meglepő volt, hogy nem teketóriáztunk és simán feltesszük, kommentár nélkül. Mint mindig, most is kíváncsiak lennénk a véleményetekre Nekünk is van, de hogy ne befolyásoljunk senkit, most inkább nem tesszük közkinccsé.

Szóval: Vanyur Tibor ezredes, főtoborzó, a Magyar Honvédség Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokság parancsnoka azt nyilatkozta ma, egy toborzónapon, hogy a Magyar Honvédségnél 4800 (négyezer nyolcszáz) üres álláshely van, ezek azonnali betöltésére várnak jelentkezőket, ehhez képest évente alig 500 szerződéses jelentkezik.

Ehhez csak annyit, hogy a Honvédség teljes, az Országgyűlés által jóváhagyott létszáma úgy 25-26 ezer fő. Magyarul: a magyar hadseregben gyakorlatilag minden ötödik státusz betöltetlen. Igaz, van vagy ötven aktív tábornoka (erről egy régi poszt itt olvasható) és alsó hangon négyszer, de inkább ötször ennyi ezredese. Jut is, marad is. Ahogy mifelénk mondani szokás: az apraját eszik a malacok.

No comment - mondhatnám, de nem mondom. Igenis jöjjenek a kommentek, a háttérinfók, a zuhanyhíradók bennfentes információi, a tippek, ötletek. Mert (szerintem) itt valami nagyon nincs rendben...

[Első rész]

1945. augusztus 11-én azok a pragmatikus gondolkodású  japán civilek, akik a béke mielőbbi megkötését várták el vezetőiktől, elhűlve olvashatták a friss újságban a hadügyminisztérium nyilatkozatát:

A Szovjetunió fegyvert fogott a Császárság ellen. Akárhogy is próbálkozik retorikával leplezni a tényeket, szándékai Nagy-Kelet-Ázsia meghódítására és uralására nyilvánvalóak. Ebben a helyzetben nem vesztegetjük szavakra az időt. Egyetlen feladatunk a végsőkig folytatni e szent háborút áldott hazánk védelmében.

A szintén aznap megjelent kormánynyilatkozat az atomtámadásokra és a szovjet hadüzenetre reflektálva ezekkel a mondatokkal zárult:

Noha erőink haladéktalanul szembeszálltak az ellenséges agresszióval, el kell ismernünk, hogy kilátásaink még sosem voltak ennyire rosszak. A kormány minden tőle telhetőt meg fog tenni az államrend és a nemzet becsülete védelmében. Ugyanakkor elvárja tőletek, Japán százmilliós népétől, hogy minden nehézségen felülkerekedve munkálkodjatok államrendünk megőrzésén.