Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Mivel pillanatnyi elmezavaromban a hétvégén bekapcsoltam a tévét, egészen véletlenül ismét egy olyan filmrészlet akaratlan szemtanúja voltam, amelyben a szemmel láthatóan 95D-s kosarú melltartót viselő Interpol-ügynök fegyvert ránt és mintegy 15 másodperc alatt harcképtelenné tesz egy teljes multinacionális szervezett bűnözői hálózatot, hatástalanítja a Föld elpusztítására alkalmas időzített atombombákat, és egy mozdulattal visszaadja egyfelől az elrabolt műkincseket a múzeumnak, másfelől az emberek hitét az igazságban.

Mivel ez még Winstonnak is sok lenne, úgy döntöttem, több részletben megpróbálom fellebbenteni a nemlétező fátylat az Interpolról, hátha egyszer ti is összefuttok a 4-6 villamoson egy IP-igazolványt felmutató, megnyerő arcú úriemberrel, aki nemzetközi bűnüldözési célra sürgős anyagi hozzájárulásotokat kéri (volt már ilyen, ne tessék kacagni; a nyugdíjas néni a Blahán adott kölcsön az Interpolnak 500 forintot!).

A Föld második legnépesebb államaként India nemcsak autógyártásával, hanem hadseregével is igyekezett lépést tartani a fejlettebb országokkal. Nem kell csodálkozni azon, hogy az elsődleges mintát az egykori gyarmattartó, a nagy példakép, a szeretve gyűlölt és tisztelve lenézett Egyesült Királyság szolgáltatta.

Mindez a félsziget ejtőernyőseire is igaz: az Indiai Hadsereg szakosodott fegyverneme (hasonlóan az egész egyenruhás vircsafthoz) brit emlőkön nevelkedett.

Az emlők bemutatásától erkölcsrendészeti okokból most eltekintünk, de a történelmi előzményektől nem. Következzenek tehát a hindu véderő vörössapkásai, India Védelmezőinek elitje: az indiai ejtőernyősök.
 

A dél-amerikai kontinens eddig valahogy kimaradt a különleges egységekről szóló sorozatunk látóköréből. Az az igazság, hogy Latin-Amerika valahogy nem ugrik be az embernek, amikor speciális alakulatokról esik szó, pedig a szóbanforgó földrész bírt ám katonailag meghökkentő megoldásokkal szolgálni az elmúlt ötven évben - elég, ha Pinochet tábornokra, vagy számtalan diktátor kollégájára gondolunk, akik a múlt század hatvanas éveitől kezdve a legváratlanabb helyzetekben ragadták magukhoz a hatalmat és tették világszerte ismertté a katonai junta jelzős szerkezetet.
 

Az alvó számlák, a kakukkos óra és a tejcsokiban utazó Milka-tehén országa nem tartozik azon régiók közé, amelyek említésekor - egyfajta militáris pavlovi reflexként - különleges alakulatok képe ugrana elő a katonai témák iránt érdeklődők memóriájából. Persze Jomini eredendően svájci volt, akárcsak Tell Vilmos, na és ne feledkezzünk meg Őszentsége magánhadseregéről sem, de az Alpok által övezett kispolgári mintatársadalom mindezektől függetlenül egy olyan békés társaság imázsát hordozza, ahol a legnagyobb probléma a zürichi tőzsdeindex esetleges (és átmeneti) lejtmenete (már ha nem számítjuk a schaffhauseni óragyár termékei iránt megnyilvánuló szaúd-arábiai érdeklődés 0,2 százalékos visszaesését).

Mai posztunk ezt az előítéletet hivatott derékba törni. A szakemberek eddig is tudták, hogy a svájci hadsereg nagyon ott van a spiccen, emberanyagban és technikai felszerelésben egyaránt. Most mindenki beláthatja, hogy mennyire nem igaz a rosszindulatú feltételezés, miszerint a gazdagság, az apróra vágott és reszelt burgonya, valamint a fondü kombinációja elpuhulttá tesz.

Következzenek tehát a svájci ejtőernyős felderítők.

Az első után a brit ejtőernyősökről szóló második poszt következik, ahonnan megtudjuk, hogy Észak-Írországtól a Falkland-szigeteken keresztül Jugoszláviáig mindenhol ott voltak, ahol balhé volt, és ahol az Egyesült Királyság úgy érezte, hogy érdekeit csakis ezek a bordósapkás srácok tudják igazán képviselni, a British Council-on kívül, amelyiknek - mint tudjuk - semmi, de TÉNYLEG SEMMI köze nincs a brit hírszerzéshez.

Reméljük, senki érzékenységét nem sértettük meg azzal, hogy ez a poszt húsvét hétfőjén jelenik meg. Ennyivel tartozunk az íreknek.

 

Sokat gondolkoztam, hogy bevállaljam-e ezt a posztot, ráadásul nagycsütörtökön. Bolygónkon - a francia Idegenlégión kívül - talán nincs még egy olyan katonai egység, amelyről ennyit írtak volna, mint róluk. Aztán hallottam, hogy Chuck Norris a napokban volt 68 éves, úgyhogy döntöttem: blogunk ennyivel tartozik neki. Százezer információ kimaradt, tízmillió kiegészítés is jogos lenne.



Hivatalos - és hosszú - nevén az Amerikai Egyesült Államok Hadserege Különleges Erőinek 1. számú Műveleti Osztagáról esik pár keresetlen szó a továbbiakban. Következik a Delta Force.

Ahhoz képest, hogy mindösszesen hat és fél évet voltak a történelem színpadán, a rhodéziai Selous Scouts markánsan letette névjegyét a különleges alakulatok asztalára; nemcsak az afrikai kontinens mindeddig legfaszább elit-egységét alkották, de – véleményem szerint – a boldogabb (vagy legalábbis a világosabb bőrszínű) földrészek különlegesei közötti versenyben is esélyesek lennének valami különdíjra.

Mentula kolléga ráébresztett, hogy mulasztást követtem el.

A britektől már szerepeltek ezeken az oldalakon a gurkhák, a SASok, a skót szürkék meg a tengerészgyalogosok, de az emblematikus, eddig többször és több egyenruha szerves részeként feltűnt vörös barett őstulajdonosairól (hogy ne mondjak kópirájt-gazdát) még nem esett szó.

Őfelségének ugyanis nemcsak hegyi, lovas, sasos és tengeri emberei vannak, hanem ernyősei is. Gazdag és változatos múltjuk őket is két posztra teszi alkalmassá, úgyhogy az elsőbe bele is vágunk.

Ladies and Gentlemen: The British Paras!

A huszadik század érdemi katonai szereplőit szép lassan sorra vettük, már-már ott tartottunk, hogy a másodlagos frissességű hollandokat és portugálokat kezdjük cincálgatni, amikor tiboru a falán elterpeszkedő térképre nézett és megállt benne a szisztolé: Bazmeg - mondta kulturáltan, mintegy önmagának -, azokról a köcsög franciákról majdnem megfeledkeztünk!!!

Mivel blogunk messze földön híres objektivitásáról, valamint arról, hogy egyetlen alkalmat sem hagy ki a történelmi sérelmek okozta sebek sóval történő behintésére, úgy döntöttünk, hogy jó nagyot rúgunk az emberi jogok és a pacifizmus szószólóiba: következzék tehát a francia ejtőernyősökről szóló poszt. 

Szun Ce után blogunk ázsiai offenzívája folytatódik, igaz, egy tengerszorossal és 2500 évvel odébb: mai posztunkban megvizsgáljuk, hogy a japók kedvenc fegyvernemünk tekintetében is olyan szépen teljesítettek-e, mint a két hagyományos sportágukban: szeppukuban vagy kamikázeban.

(Már most szólok: nem!)

Azt, hogy előbb-utóbb mindent jobban csinálnak, csak legyen mit utánozniuk, közhelyszámba megy; elég, ha az autógyártásra, a fodrászatra vagy a vallási tébolyra gondolunk. A katonai ejtőernyőzés azonban a kivételek közé tartozik: az az igazság, hogy a japcsiknak semmi kifogásuk nincs parancsra kiugrani egy repülőgépből, de még mindig nem értik: minek oda ejtőernyő?