Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

A Konteóblogon jelent meg ugyan, de szerintem a lemiles olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat Rókakígyó kolléga posztja a "kiskormányzó" 75 évvel ezelőtti haláláról. Arról nem is beszélve, hogy a tízmillió repülési szakértő és az ugyanennyi hadtörténész országában kiemelt várakozásokkal tekintünk a szakemberek hozzászólásaira :-)

A blogot kitartóan látogató olvasók számára Molnibalage neve nem ismeretlen. A modern légi hadviselés és légvédelem lelkes és alapos műértője ő, akinek írásai terjedelmi okokból nem férnek blogunk oldalaira. Nemrégiben hozzáfogott egy igen terjedelmes írásnak, aminek "kedvcsináló" első 60 oldalacskáját ajánlom most az érdeklődők figyelmébe. Ez a hatvan oldal igazából a nemsokára megjelenő maradék 365 oldalnyi fő rész bevezetője, amiben már olyan információk olvashatók, amik miatt nyugodtan vehetnénk egy egész kerek, saját lábán álló műnek. Az írás közérthetően fogalmaz, emiatt a légi hadviselésben bizonytalanul mozgók számára is érdekes olvasmány. Nem kell félni az amúgy ilyen írásokban tömegesen előforduló katonai szakszavaktól és rövidítésektől, mert mindegyikre frappáns és tömör választ kap az olvasó. A szóbeli magyarázatokat jól szerkesztett ábrák és képek segítségével teszi a szerző könnyebben emészthetővé. Az alább linkre kattintva érhető el az oldal, ott pedig további lehetősége, úgymint a letölthető formátum, meg a mellékletek. Kellemes olvasást!

https://htka.hu/2016/12/21/haditechnikai-osszefoglalo-kulonkiadas/

Amint azt minden bizonnyal sokan tudjátok, 48 órával ezelőtt, 2016. december 25-én, vasárnap, karácsony első napján a Szocsiból történő felszállást követő hetedik percben a Fekete-tengerbe zuhant az orosz védelmi minisztérium RA-85572 lajstromszámú, Tu-154B-2 típusú szállító repülőgépe, fedélzetén 94 92 emberrel (84 utas és a legénység 8 tagja). A balesetet [a poszt írásának perceiben a hivatalos álláspont a balesetet valószínűsíti, terrorcselekményre utaló információ mindeddig nem merült fel] senki nem élte túl. Az áldozatok között van az orosz fegyveres erők A.V. Alekszandrovról elnevezett, Vörös Zászló érdemrenddel kétszeresen kitüntetett akadémiai ének- és táncegyüttese énekkarának szinte valamennyi tagja, a világ talán legismertebb katonai kórusa, az ikonikus orosz kulturális exportcikk, röviden (és történelmileg egy kicsit pontatlanul) a Vörös Hadsereg Kórusa, amely éppen Szíriába igyekezett, ahol a hmejmimi katonai támaszponton állomásozó orosz erőknek adtak volna ünnepi koncertet. Nyugodjanak békében.

 
A tavaly decemberi első részt most követő másodikban Németországról és a német tűzfegyverekről esik szó. Ebben a részben is igyekszem a kevésbé ismert fegyverekre koncentrálni, a kisebb kalibertől indul az ismertető, az egyre nagyobbak felé haladva.

Németország, korlátolt anyagi és természeti erőforrásai miatt a minőségileg fejlettebb fegyverektől, később a "csodafegyverektől" remélte a végső győzelmet. A német gyárakban, laboratóriumokban valóban készültek meglepően fejlett, szellemes és hatásos fegyverek, sokszor messze megelőzve korukat. A legtöbbjük azonban vagy túl későn és/vagy túl alacsony számban jött ki, és csak a győztesek fejlesztették tovább őket a háború után, a fejlesztő gárdát is magukhoz "invitálva". A különleges fegyverek és tervek számos konteót és scifit ihlettek, azonban a posztban csupán a valóban létező vagy a megvalósításhoz közel álló fegyvereket mutatom be.

A képanyagban helyenként megjelenő önkényuralmi jelképek kizárólag a történelmi hűség kedvéért fordulnak elő.

Karácsonyi utánközlés rovatunk idei első részével éreztetjük, hogy közeleg az idő a karácsonyi Lemilezésre. A fa alatti ajándékok kibontásakor ne erre a cikkre gondoljatok, amúgy pedig foglalja le gondolataitokat Bastogne és a harcoló jenkik, németek, pancerek és ejtőernyősök. 

"Lássuk hát, mi is történt akkoriban: a Wehrmacht 1944/45 telén végrehajtott ardenneki áttörési kísérlete (Unternehmen Wacht am Rhein) nagy meglepetést és még annál is nagyobb felfordulást okozott az előző években sem épp a csillebérci úttörőtáborra emlékeztető Vallóniában.

Ennek, az angolszász történetírásba a sokak számára ismerősen csengő Battle of the Bulge (a „Bütyök csatája” – nevét onnan kapta, hogy a németek olyan módon törték át az amerikai arcvonalat, hogy az a térképen nézve egy nagy bütyköt formázott) néven bevonult taktikai és harcászati csetepaténak központjában egy látszólag jelentéktelen kis városka állt.

”Így aztán nem maradt egyéb hátra, mint a Körmöcbánya és Besztercebánya közti hegyháton átvivő igen kétes utat használni, még a poggyász és az ágyúk egy részének kockáztatásával is.

Mind Körmöcbányától, mind Besztercebányától meredek erdei utak visznek a hegység legfelső tarajáig; a sziklagerinc azonban olyan meredek és kopár, hogy csak egyenkint és gyalog juthat át rajta az ember. A környék lakói télvíz idején csakis kivételesen szokták használni ezeket az utakat, akkor is csak könnyű kézi szánokkal, a szirttető lábánál a szánt a szállítmánnyal együtt széjjelszedik és darabonként cipelik át a sziklatetőn a túlsó lejtőn levő útra, ott megint összerakják, úgy ereszkednek le túloldali úticéljukhoz.

A katonai repülés és szárazföldi haditechnika iránt világszerte nagy az érdeklődés. Európában évente többször is rendeznek ilyen bemutatókat, rendre hatalmas tömeg és osztatlan siker közepette. Sajnos idehaza az a szomorú helyzet, hogy pénzhiányra hivatkozva egy ideje nem rendeznek már katonai repülőnapot, noha igény volna rá. Az ilyen rendezvényeken a civil közönség ízelítőt kaphat a saját országának légierős mindennapjaiból, és más országok technikáit is megcsodálhatja, földön és levegőben egyaránt. Molnibalage kollégánk Ostrava-ba látogatott az idén ahol a NATO országok mutathatták be haditechnikájukat. Nem csak a repülőgépek szerelmeseinek jutott ki a jóból, hanem a szárazföldi "csörömpös" technika kedvelői is jól lakhattak. Az alábbi linken olvashatjátok az erről készült, fényképekkel bőségesen megtámogatott alapos beszámolót. Molnibalage nem csak a fényképezőjét kattogtatta bőszen, és nem csak a saját benyomásait írta le, hanem nem volt rest kérdezni a személyzetektől, így szerezve pontos és érdekes információkat. A cikk kellemes és bőséges olvasmány, jó szívvel ajánlom mindenkinek!

https://htka.hu/2016/10/14/ostrava-2016-nato-day/

Október hatodikára emlékezünk ezen a ködös őszi napon. A mai poszt egy korábbi írásokból készített - kicsit átdolgozott - ajánló. Tudjuk, hogy jelen cikk olvasójának kivételével a Lemil olvasói túl lusták ahhoz, hogy kikeresgessék a vonatkozó írásokat, ezért rajtuk segítve összeállítottunk egy sokszínű csokrot a gyásznappal kapcsolatos cikkekből.

A Lemilblog eddigi második legolvasottabb posztjában (öt nap alatt 46000+ oldalletöltés, köszönjük az aktivitást!) kiírt voksoláshoz kereken száz órán keresztül volt nyitva a szavazóablak és a 300+ komment is rekordgyanús. Hétfőn azt ígértem, hogy egy új írás keretein belül fogom ismertetni, illetve röviden értékelni az eredményeket. A hozzászólásaitokra most is számítunk, böngésszétek tehát át a végeredményt és nyilvánítsatok róla véleményt.

Zárásig összesen 32348 szavazat született arra a kérdésre, hogy melyik fegyver változtatta meg leginkább a történelmet a felkínált ötven közül. A rendszer azt nem számolja, hogy hányan voksoltak és honnan (illetve számolná, ha évente 200 dollárért ápdétolnám az ingyenes polldaddy-verziót, de nem teszem, magam sem tudom, miért), de figyelembe véve, hogy nem mindenki élt a 12 opcióval (voltak, akik kevesebb lehetőséget választottak), nem tévedünk túl sokat, ha azt mondjuk, hogy kábé 3000 olvasó vett részt a játékban. Ezt pedig (mivel senki sem tiltja meg nekünk) nyugodtan nevezhetjük reprezentatív mintának, legalábbis ami a Lemilblog olvasótáborát illeti.

Tapasztalataim szerint a hadtörténelem és a haditechnika iránt érdeklődők egyik kedvenc szellemi játéka azon filozofálni (esetenként vitatkozni), hogy melyik fegyver, fegyvertípus, fegyverrendszer hagyta ott leginkább a nyomát a hadviselés (és ezzel párhuzamosan az emberi történelem) alakulásán. Kevesen vitatják, hogy a mindenkori műszaki fejlődés gyökereinél számos esetben katonák állnak, s az általuk kifejlesztett, feltalált vagy tökéletesített cuccok csak azután válnak a civil élet részeivé, hogy ezeket a valóságos vagy virtuális harctereken már kipróbálták, katonai felhasználásukat letesztelték.

Mai (elég hosszú, képekkel bőven megtűzdelt) posztunkban olvasóink elé tárjuk azoknak a tárgyaknak a listáját, amelyek mindegyike – véleményünk szerint – lazán belefér az „50 fegyver, amely történelmet csinált” felsorolásba. A ti feladatotok (és ide most tessenek a Mission: Impossible főcímzenéjét képzelni), hogy a poszt végén található szavazógép segítségével kiválasszátok ezek közül azt a tucatot (írhattam volna tizenkettőt is, de a tucat az választékosabb), amely szerintetek a leginkább megérdemli a „történelemalakító” jelzőt.

Ha azt mondom: vitorlázó repülő, akkor sokak előtt felsejlik egy kecses, áramvonalas forma, a csendes suhanás, méltóságteljes körözgetés a termikek hátán. Kétségtelen, hogy ez a szép technikai sportág ma így néz ki, a sporteszközök, vagyis a repülők az első ember által készített siklórepülők leszármazottai. Volt viszont egy viszonylag rövid, de véres történelmi időszak, amikor a vitorlázó repülők komoly katonai hadműveletekben vettek részt. A katonai vitorlázók a 2. világháború idején élték virágkorukat, és sok esetben egészen különleges tervekben és feladatkörökben kaptak főszerepet. Ennek a rövid életű katonai eszköznek rövid történetét olvashatjátok alább.

Az évszázadokon keresztül kitartóan és professzionálisan folytatott, kiváló eredményeket produkáló ország- és nemzetimázs-offenzívának köszönhetően Nagy-Britanniát és úgy általában a briteket körüllengi a sportszerűség, a korrektség és az úriemberség aurája. Teljesen érthető módon ez a mesterséges légkör kiterjed Őfelsége fegyveres erejére és titkosszolgálataira is, gondoljunk az első világháborús, immáron klasszikussá vált „úriemberek nem olvassák el mások leveleit”-toposzra, a végtelenségig gentlemanlike James Bondra vagy a ragyogóan megrajzolt George Smiley alakjára, akinek az esendőséget és a humanizmust mindig sikerül becsempésznie a titkos műveletek mocskos világába. A britek mindig minden alkalmat megragadtak, hogy – amerikai kuzinjaikkal, vagy pláne az ősellenség franciákkal, netán az oroszokkal szemben – kihangsúlyozzák: hadseregüktől és gumitalpú szervezeteiktől mindig is távol álltak azok a piszkos módszerek és technikák, amelyek szövetségeseiket és vetélytársaikat jellemzik.

Nos, az elmúlt években kipattant és azóta egyre terjengősebbé vált Porton Down-botrány nem kifejezetten ezt a képet erősíti.

Milyen irányokat vett az utóbbi időben a hazai biztonságpolitikai közbeszéd a menekültválság és az iszlamista terror témáiban, és melyek voltak a mögöttes mozgatórugók? Erről folyt a társalgás testvérblogunk podcastjában Omar Sayfo külpolitikai újságíróval, a közelmúltban megjelent cikke kapcsán. A savefrom.net szolgáltatását ajánljuk azok figyelmébe, akiknek problémája adódik a hanganyag letöltésével. Jó szórakozást!

Ismét egy évfordulós írás érkezik, igaz, hogy nem kerek a szám, de attól még érdemes e rövid cikkecskébe belefognotok. 1912. augusztus 12. az ünnepelt nap, a helyszín Szevasztopol, akkor még a cár atyuska birodalma, egy olyan ország, amely akkoriban a brit gyarmatbirodalom után a második legnagyobb területű állam volt. A

Nagy Háború

már érlelődött ebben az évben, de még nem volt harcterekkel felszabdalva Európa és Ázsia földje (a Balkánt leszámítva, de hát ez nem meglepő, ott permanens a háborúskodás). A viszonylagos béke persze nem akadályozta meg a cári hadsereget, hogy előháborúkat vívjon, csapásokat sújtson és pofonokat kapjon. A balkáni háborúkban elszenvedett oszmán csatavesztések területveszteséggel jártak, viszont a déli szomszéd feletti győzelem kissé gyógyította a krími háború fiaskóit. De nem úgy keleten, ahol Mukden és Port Arthur

A legutóbbi, Vlagyimir Vetrovról és a KGB X ügyosztályáról szóló posztunkban (amely eddig közel 18 ezer olvasót érdekelt) többek között azt a filozófiai, erkölcsi és büntetőjogi kérdést is feszegettük, hogy egy KGB-tiszt, aki szovjet államtitkokat adott át a nyugatiaknak, kommunistaellenes hősnek vagy hazaáruló gecinek tekintendő-e. Akit érdekel az olvasóink véleménye a kérdésről, nézze meg az említett poszt végén látható szavazógép eredményeit.

De most nem is Vetrovról akarom a véleményeteket kérni, hanem egy hazai és nemzetközi ikonról, a legismertebb magyarról, Puskás "Öcsi bácsi" Ferencről. Ugyanis a Vetrov-poszt kommentjei között Pilotax kolléga egy meglehetősen provokatív kommentet fűzött a beszélgetéshez, amit most szó szerint idéznék is:

Ideológiai irányultság, történelmi ismeretek és politikai szimpátiák függvényében a Szovjetunió megszűnését tulajdonították már Ronald Reagannek, Mihail Gorbacsovnak és a szabadkőműves világösszeesküvésnek egyaránt (hogy a gyíkemberekről és a Moszadról most ne is beszéljünk). Noha a kísértés óriási, a szerző nem kíván állást foglalni ebben a kényes kérdésben, azt viszont szükségesnek tartja elmondani, hogy a szabaddá lett népek örök szövetségének koporsójába egy korpulens, alkoholbeteg, sértődékeny KGB-főtiszt sokkal nagyobb szöget vert, mint tucatnyi melldöngető politikus és tábornok együttvéve. Mai posztunk Vlagyimir Ippolitovics Vetrov KGB-alezredesnek állít emléket, akinek történetét Reagan elnök – a tőle megszokott nemes egyszerűséggel és frappáns fogalmazással – így jellemezte: a huszadik század legnagyobb kémsztorija.

"SZTÁLIN ELVTÁRS SZÓZATA A NÉPHEZ

1945. május 9.

E l v t á r s a k !

Eljött a Németország fölötti győzelem nagy napja. A fasiszta Németország, melyet a Vörös Hadsereg és szövetségeseink haderői térdrekényszerítettek, elismerte, hogy legyőzték és feltétel nélkül kapitulált.

A háborúk első számú szenvedői mindig is a katonák voltak. A frontokon harcolók mögött azonban ott volt a hátország támogatása, úgy anyagilag, mind lelkileg. Ha a hátország hite megrendült, a fronton harcoló katonák még inkább kiszolgáltatottá váltak. A történelem számos esetet ismer, amikor a hátország elfordult a katonai vezetéstől és ez megpecsételte a háború sorsát. A politikai, katonai vezetésnek tehát elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy a nem harcoló civil közvéleményt maga mellett tudhassa. Ez a katonák moráljára jó hatással volt, tudták, hogy ha hazatérnek, nem kell lesütött szemmel járniuk, az elesetteket gyászolók fájdalmát pedig enyhíthette a tudat, hogy fiuk, apjuk nem hiába adta életét. Voltak esetek, amikor egy ilyen mozgalom alulról szerveződött, nem a politika indította el. Ilyen volt az Amerikai Egyesült Államok történetében az elesett katonák anyjait tömörítő Gold Star Mothers Club.

Úgy 200 nappal ezelőtt ezeken az oldalakon ajánlottam a műértő olvasók figyelmébe a Kémek krémje című életrajz-gyűjteményt, melynek számos erénye közül most csak azt emelném ki, hogy az eredetileg itt, a Lemilblogon megjelent "kémek és hírszerzők" sorozatra épülve (ezt jelentősen kibővítve és aktualizálva) gyűjtötte össze a hírszerzéstörténelem egyes megkerülhetetlen képviselőinek rövid (hogy úgy mondjam: dramatizált) élettörténetét. A kötetben olvasható egyik életrajz azé a Trebitsch Ignácé, aki - ha a magyar felsőoktatás illetékes elvtársainak lenne egy kis vér a pucájában - joggal lehetne mondjuk a Nemzeti Közszolgálati Egyetem keretein belül működő, sajnos még nem létező Magyar Nemzeti Kalandorképző Intézet névadója és örökös, tiszteletbeli főigazgatója.

"If the South Vietnamese, for example, had been less clannish and more ready to sacrifice for the national good in 1964-75, they wouldn’t be so proficient at running family-owned restaurants on Argyle Street today. But they might still have their own country." - Steve Sailer

Ha a Szovjetunió volt "a világ első szocialista állama", akkor nyugodtan nevezhetjük az ilyen államok között az utolsónak, illetve a legfiatalabbnak a Vietnami Szocialista Köztársaságot, mely idén július 2-án ünnepelheti majd megalapításának 40. évfordulóját. A jogi aktus feltételeit az erőszakos országegyesítés teremtette meg, amely a Vietnami Néphadsereg 1975. tavaszi offenzívája során ment végbe. A XX. századi hadtörténelem eme kis szeletét járta körbe testvérblogunk biztonságpolitikai podcastjának legújabb adása.

Második rész. Az elsőt a harcjárműveknél hagytuk abba, folytassuk onnan.

Ahogy az előző bejegyzésben szó volt róla, ezen a hétvégén rendezték meg Európa egyik legnagyobb makettversenyét, a XX. Moson Model Showt, Mosonmagyaróváron.

FIGYELEM!

Moson Model Show XX. Nemzetközi Makett Kiállítás és Verseny, X. Duna Takarék Makettépítő Kupa, EU Kupa 2. forduló.

Április elseje a bolondok napja, szokták volt mondani, és bizony a Lemilblog sem maradhatott ki a hülyülésből. Az elmúlt két év óriási és osztatlan sikert aratott április elsejei blogbejegyzései után a mai rendhagyó módon kerüli az ilyenkor kötelező flúgosságot, és a blog tematikájához méltóan megpróbálja azon eseményeket összeszedni, amik a haditechnika és a hadtörténelem világában estek meg pont a mai napon. Akkor hát cipőfűzőket csomóra megkötni, partedlit feltenni, aki pedig munkahelyen olvas minket, ellenőrizze, hogy mókás kedvű kollégái nem raktak-e cukor helyett sót a kávéjába. (Ha valaki nem esett még át ilyen baleseten, higgyen nekem: borzasztó íze van)

Mindennemű katonai hadművelet a felderítéssel kezdődik. A támadni készülő hadseregnek minden információra szüksége van egy sikeres hadművelet megindításához. A felderítés a védelemre berendezkedett hadsereg számára is létfontosságú. Sokáig az emberi szem volt a felderítés első számú „eszköze”, azonban a haditechnika fejlődésével előtérbe kerültek egyéb felderítési módok is. Mi van, ha az ellenség nem látható csak hallható? Nos, marad a fül. Ám addig, amíg a szemnek segítségképpen ott volt a távcső, a fülnek sokáig nem akadt ilyen leleményes technikai „rásegítője”. A fülelés, mint felderítési mód azonban szépen fejlődött, és ez a poszt a fülelés technikai módjait mutatja be, az „őskortól” napjainkig.