Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Vagyunk jó páran, akik csillogó szemmel figyeljük ugyan a fejünk fölött röpködő polgári vagy harci gépeket, és szívesen fitogtatjuk a légiharccal kapcsolatos felszínes ismereteinket, de valójában a légierőre vonatkozó haditechnikai tudásunk megreked a Top Gun típusú tudományos filmek által nyújtott ismeretek szintjén.

Molnibalage kolléga itt elérhető cikke alapmű mindazok számára, akik ennél egy kicsit mélyebbre szeretnének ásni a témában. Az anyag (amelynek szerintem ott kell lapulnia minden légierő-fan vincseszterén) körülbelül 16 mega. Kommentelni természetesen itt lehet.

Megpróbáltam, nem megy... Itt ülök éjnek idején a gép előtt és rájöttem, hogy ebből nem tudok nem posztot rittyenteni itt, a lemilen...

Az egyik testvérblog posztjának hozzászólásai között említette az egyik kommentelő, hogy tán három évvel ezelőtt számolta össze a Magyar Honvédség tábornoki karának aktív tagjait, és valami nyolcvannyolc fő jött össze. A kommentelő - nagyon jóindulatúan - hozzátette, hogy mostanra talán valamennyivel kevesebb honvéd pizsamás szaladgál, mint akkor.

Bevallom, aktuális számaim nincsenek, de azt tudom, hogy a teljes magyar haderő létszáma 24 ezer főben lett maximalizálva (tán Országgyűlési határozat született ezügyben). Három évvel ezelőtt sem lehettek sokkal többen, ebben asszem egyetértünk.

Foglaljuk össze: 24 ezer fős testület, mondjuk nyolcvan aktív tábornokkal.

Namármost (és jöjjön az, amiért billentyűzetet ragadtam): az amerikai tengerészgyalogságnál (US Marine Corps), ahol a személyi állománytábla valamivel több, mint 200.000 (kétszázezer) főt számlál, szerintetek hány tábornok van?

Először tippelj magadban, és csak aztán kattints a "tovább" linkre. És kérlek, a kommentekhez írd be a  frankó tipped, tehát azt a számot, amit akkor saccoltál, mielőtt olvastad volna a megfejtést.

A szabadságharc ”tizennegyedik aradi vértanújáról”, Kazinczy Lajos honvédezredesről igen keveset tudunk, de ezen az állapoton könnyű segítenünk azzal, hogy elolvassuk Titus Pullo Urbino barátunk és szerkesztőtársunk legújabb írását.

A halál szerves és elkerülhetetlen része életünknek, ezért illik csöndes beletörődéssel  és bölcs rezignáltsággal fogadni, ha eljött az óra. Ezzel a kijelentéssel nem igazán lehet vitatkozni, legalábbis akkor nem, ha az emberi élet természetes lezárását jelenti.

Vannak azonban helyzetek, amikor a halál nem a biológia, hanem az emberi társadalom kérlelhetetlen ítélete folytán kopogtat, s nem ágyban, hanem mondjuk az akasztófa alatt, vagy egy felsorakozott és kicsit lámpalázas kivégzőosztag fegyvereinek csöve előtt következik be.

Professor Pizka csak itt olvasható tanulmányának első része aprócska ízelítőt ad az európai kivégzések elmúlt kétszáz éves kultúrtörténetéből.

Kedves barátaim, kollégák, lemilblog-szerzők és olvasók!

Egy házzal odébb, a milstory-testvérblogban tanulmányi osztálykirándulás áll szervezés alatt. Ha úgy gondoljátok, hogy benneteket is érdekel a dolog (és ha már a  nagyratörő Przemysl-i terveink nem valósultak meg), akkor kattintsatok ide, kísérjétek figyelemmel a fejleményeket, és ha elhatározásra jutottatok (no meg ha pont ráértek), társuljatok be a linkelt poszt kommentjeinél. A milstorysok egyrészt jó fejek, másrészt meg  többetek amúgy is fellépett már odaát is szerzőként és kommentelőként. A két blog szakmai irányvonala különben sincs túl távol egymástól, közös témákat tehát biztosan találtok.

Ezen a blogon olvashattunk már érdekes brit légvédelmi erődítményekről, de a második világháború idején a németeknek is voltak hasonlóan rendhagyó kezdeményezései. Mivel az angolszász bombázók egyre többször ráfoltak  rá Göring  híresen pökhendi szavaira, miszerint a német légtérbe szövetséges  repülő be nem teszi a lábát szárnyát, a németek kénytelenek voltak a légvédelmet erősíteni. Terveztek három erődtípust, amelyek elsődleges feladata a légvédelem volt, de amint azt látni fogjuk, másra is használták. Sőt, néhányat a mai napig használnak.

A Második Világháború végével a két nagy győztes hatalom, az USA és a Szovjetunió megkezdték egymás szapulását, fenyegetését, és belelovalták magukat és az egész világot a Hidegháborúnak nevezett történelmi folyamatba. Mivel az USA elég messze volt (s igaz volt ez  a használható interkontinentális ballisztikus rakéták eljövetelére is), a szovjetek nekiálltak kifejleszteni saját stratégiai légierejüket. Volt mit behozniuk, és mint azt látni fogjuk, eléggé belehúztak. Ettől az amerikai katonai vezetőknek rendesen felment a vérnyomásuk és összeszorult a gyomruk.
 

Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?

Oké, csak vicceltem.

Az első részt ott hagytuk abba, hogy Viljam Henrikovics (avagy Genrihovics) Fiser, mint reaktivált NKVD-főhadnagy a Nagy Honvédő Háborúban kamatoztatja műszaki, rejtjelezői, hírszerzői és elhárítói tudását. Lássuk, hogyan alakult a továbbiakban a későbbi Abel ezredes sorsa, s hogyan vált belőle a Szovjetunió egyik legjobban sztárolt, saját nevelésű profi titkos ügynöke.

Több, mint négy évtizede annak, hogy 1968 augusztusában a Szovjetunió és a Varsói Szerződés további négy tagországa – Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Bulgária és Magyarország –, az országok belügyeibe való be nem avatkozás elvét durván megsértve végrehajtotta Csehszlovákia katonai megszállását. A magyar párt és a kormány (a Parlamentet megkerülve) a beavatkozásban való részvétel mellett döntött. A ’68-as események egyik főszereplője a rétsági katonai alakulat volt, amely Léva (Levice) központtal látta el megszállófeladatait. A Nógrád Megyei Levéltár blogja a 42 évvel ezelőtti eseményeket idézi fel. Kattintsatok és kommenteljetek!

És nem a cárok bombája - mint azt Jockey11 vendégposztjából látni fogjuk. Azt hiszem az orosz nyelv szépségeivel, illetve hasonló birtokviszonnyal foglalkoztunk már a Царь-пушка vonatkozásában. De itt kérem nem erről lesz szó, hanem néhány réges régi emberi tulajdonságról. A versengésről, a félelemről meg a gigantomániáról. Hogy végül kinek lett a legnagyobb és mindezt mire tudta felhasználni, a következő posztból megtudhatjuk.

Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.

Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetének első része következik.

Amint azt mindannyian tudjuk, legtöbbször a nagyobb egyszerűen jobbat jelent. Legyen az nagyobb  ország, zászló, Parlament avagy hadsereg. A világ hatodán terpeszkedő államnak értelemszerűen NAGY hadseregre van szüksége, ehhez pedig – a költségvetés kiadási oldalának növekedésén túl – bizony dukál egy tisztességes méretű (értsd: minimum száz fős) katonaénekkar. Ma róluk lesz szó, LittleWildGuy kolléga első posztjában.

A hagyományőrzés, az elődök megbecsülése, emlékük ébrentartása a földkerekség mindegyik, magára valamit is adó katonai alakulatának egyik legmarkánsabb jellemzője. Aki járt már egy komolyabb brit vagy francia laktanyában, az tapasztalhatta, hogy a házimúzeum formális és informális megbecsültsége vetekszik a törzsfőnöki irodáéval, s a hivatalos delegációk kötelező programpontjai közül nem hiányozhat egy rövid séta a történelmi ezredzászlókat, régi egyenruhákat és a többé-kevésbé dicsőséges ütközeteket felelevenítő tárlók között. Nincs ez másként a francia Idegenlégió esetében sem.

Mint azt az előző két részből láthattuk, a plakátokkal az amerikaiak képesek voltak pénzt kunyerálni a háborús kiadásokra, és ízelítőt kaptunk a tengerészgyalogság toborzóplakátjaiból. Tehát két fontos elemen, a pénzen és a paripán (emberanyagon) már túl vagyunk, lássuk, mire volt még szüksége Uncle Sam-nek a végső győzelemhez. Úgyvan, a posztó. Vagyis a hadianyag, és az ezt előállító elhivatott munkaerő. Nincs más hátra, mint kielemezni a következő plakátokat, amik az amerikaiakra oly jellemző könnyedséggel és képi elemekkel készültek.  

Kalózból sosem elég! – harsoghatjuk kórusban Kismyvel együtt. Hát még ha a szerző egy szappanopera köntösébe bújtatva ismerteti meg velünk a híres Kalikó Jack szívfacsaró történetét. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: szerelmi szál, színes cuccok, kardforgatás, de még ménage á trois is…

Ha Kismy, akkor tetemes összegben fogadhat bárki, hogy kalózok kerülnek terítékre. Mai posztjában a szerző (aki mai posztjával elérte a törzstagsághoz kapcsolódó pontszámot, de továbbra is ragaszkodik a számára kevesebb adminisztrációval járó jelenlegi állapothoz, vagyis ahhoz, hogy én - tiboru - tördeljem be az írásait) Kidd kapitányról mesél nekünk, akinek neve sokaknál gyakorlatilag a „kalóz” szó szinonimájával egyenlő. Lássuk, jogosan-e.

Mint azt az előző részből láttuk, propagandaplakátok által is lehet pénzért kuncsorogni, hogy legyen miből fedezni a háborús kiadásokat. Node a háborúhoz - az eddigi hiedelmekkel ellentétben - nem csak végtelen sok pénz kell, hanem bőséges emberanyag is. A szükséges katonautánpótlás toborzásának lett így bevált eszköze a plakát, és mint ilyen, szinte kiapadhatatlan ötletforrása a megrendelőknek és az alkotóknak egyaránt.

Az Egyesült Államokban amúgy is erős reklámipar képességeit jól kamatoztatva, képregényes és hollywoodi klisékkel operálva kezdték meg a toborzást. A mostani plakátválogatás darabjai az Amerikai Tengerészgyalogságot (US Marine Corps) próbálják vonzóvá tenni, ahol (mint majd láthatjuk) nem fukarkodtak a hatásvadászattal, de még az infantilizmussal sem.

Gyerekkorom egyetlen igazi nagy pofonját akkor kaptam anyámtól, amikor kiderült, hogy a fehérneműk alatt tartott tartalékpénzből elcsórtam 30 forintot és megvettem rajta a PISZTOLYt. Tudtam persze, hogy nem szabad, azt is, hogy ki fog derülni és botrány lesz belőle, de képtelen voltam ellenállni. A PISZTOLY ugyanis valódi forgótáras hatlövetű volt, a tárat a csővel együtt le lehetett billenteni, műanyag patronrózsa volt hozzá, nem olyan papírra nyomott vacak, mint a többi játékpisztolyhoz. Akinek nem volt ilyen, az nem is számított teljes értékű harcosnak a ligeti rönkvár bevételéért folytatott ádáz ütközetekben, legfeljebb szívességből vették be a csapatba.

Az indiánosdiból idővel kinő az ember, a korombeliek nagy részének pedig a kötelező sorkatonai szolgálat élményei egy életre elvették a kedvét attól, hogy bármilyen, fegyverekhez vagy sereghez köthető dolog iránt érdeklődést mutasson. Vannak azonban nem is kevesen, akik lelkük egy rejtett zugában soha nem nőnek fel. A játékból hobbi lesz, a családtagok szégyenkezve magyarázzák az ismerősöknek, hogy "egyébként a Pisti egy rendes, komoly ember", "jobb, mint ha elkártyázná vagy nőkre költené". A paintball, airsoft, vagy a lövészklubok most kimaradnak, mert ezek alapvetően az adrenalinszint kordában tartását szolgálják. Persze, kell hozzájuk fegyvermánia, de fő céljuk a fegyver használata, az izgalom (vagy ez utóbbi levezetése). Ez a cikk viszont a felnőttek katonás játékairól szól.

Mint ahogy azt már korábbi posztokban is láthattuk, Titus barátunk kedvenc témaköreibe tartozik az 1848/49-es szabadságharc katonai eseményeinek feltérképezése. Azt viszont már csak mi, a lemilbulin résztvevő beavatottak tudhatjuk, hogy a másik kedvenc érdeklődési kör a hajók, a bárkák, uszályok, bármi, ami a Dunán felfelé vagy lefelé úszik. Most e kettő érdeklődési kör közös metszetéből született posztot olvashatjuk. Valóban hiánypótló írás!
 

Te mekkora összeget lennél hajlandó feltenni egy fogadáskor arra a forgatókönyvre, hogy a világ (egyik) szuperhatalmának legbefolyásosabb és anyagiakkal bőven eleresztett titkosszolgálata évtizedeken keresztül megpróbál eltenni láb alól egy külföldi politikust, de kísérletei rendre kudarcba fulladnak?

Fidelt az amerikai sajtó sokáig paranoid, feltűnési mániában szenvedő keljfeljancsinak tartotta, aki kataton monotóniával ismételgeti: engem meg akarnak gyilkolni, engem meg akarnak gyilkolni, engem meg akarnak gyilkolni… Aztán szép csendesen elkezdtek szivárogni az információk, s kiderült: Kuba első számú embere tökéletesen tisztában volt a tényekkel.

A harkályok szép színes, és hasznos madarak, nem zavarnak senkit, leszámítva a farontó férgeket. Az orosz harkályt azonban évtizedekig utálták a rádiósok és azóta is számtalan elmélet alapja. Ez itt az én csapongó, kissé össze-vissza írásom az orosz fakopáncsról, csatahajókról, és más, elmét vidámító elegy-belegy dolgokról, kivételesen katonazene és altesti célozgatások nélkül. A képen egy fekete harkály látható, kizárólag vörös feje miatt került ide, és tagadta a KGB-vel való bármiféle kapcsolatát.

A blog szerkesztősége Szeghalomról kapott egy érdekes kérdést feszegető levelet. A téma itt-ott már felbukkant a lemil oldalain (a hozzászólások között), de most megragadjuk az alkalmat és nyilvános, célzott vitára bocsátjuk nately olvasónk kérdését. A levelét (engedélyével) minimális, a lényeget nem érintő szerkesztést követően jelentetjük meg. Az illusztrációk a Békés megyei online hírportálról származnak; a fotók Both Imre szakértelmét dícsérik.

A Grand Slam művelet

SB barátunk feldolgozásában

Az amerikaiak még 1959-ben eldöntötték, hogy a legmerészebb kémrepülésüket hajtják végre a Grand Slam művelet során. A korábbi behatolások helyett, a Szovjetunió hosszában történő átrepülését határozták el. A mintegy 6500 kilométeres távból 5000 km orosz terület fölött húzódott.

 

Kismy barátunk (aki igen határozott léptekkel közeledik a blogszerkesztői státuszt jelentő második csillag felé) folytatja a tengeri rablókról elkezdett sorozatát, melynek mai részében arról a fazonról ír, akit nemes egyszerűséggel már azok a kortársai is Kalózkirálynak hívtak, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy túlélték a vele történt találkozást.

Kedves barátunk Wape, aki különös érzékenységet mutat a biztonságpolitika iránt, a nemzetközi kapcsolatok és katonai talányok megfejtésében szintén jeleskedik, távoli országok történéseiben nem különben naprakész, szóval Wape ismét egy távoli ország távoli csücskébe látogatott el. Hogy miért ment oda és mit látott ott, inkább mondja el ő maga. Elöljáróban annyit, hogy én ezt a világvége dumát nem veszem be. Szerintem a dolog hátterében az áll, hogy Wape egy sporthorgász, a halban gazdag távoli vizeket keresi időről időre fel, csak nem akarja bevallani, nehogy rászálljon az APEH.