Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

A háborúk egyik állandó kísérője a csatazaj mellett a propaganda. Nem is oly régen, még az elektronikus média térnyerése előtt a propaganda kedvenc hadszíntere az újságok, filmhíradók és a plakátok voltak. Az utóbbiakból megszámlálhatatlan készült, ám néhány gyöngyszem bemutatásával képet kaphatunk az akkori háborús készülődés hangulatáról.

Az első plakátválogatásból az Egyesült Államok második világháborús felkészülése érhető tetten, és az, hogy milyen profi módon ösztönzik a lakosságot arra, hogy adják pénzüket önként a háborús kiadások fedezésére. 

Az, hogy az ejtőernyős katonák minden hadseregben a legjobbaknak számítanak, az evidens. De hogy köztük is vannak még jobban képzettek, akik az elit elitjét alkotják, azt már kevesen tudják. Ilyenek az Amerikai Egyesült Államok hadseregének Pathfinderjei, azok a katonák, akik a többiek előtt kiugorva kijelölik a dobási vagy leszállási zónákat, és ha kell, akár harc árán is biztosítják ezeket, amíg a főerők meg nem érkeznek.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ami engem illet, amennyire vissza tudok emlékezni, zsenge gyermekkorom pályaválasztási elképzelései között (a szinte kötelező kovboj, villamosvezető és űrhajós után közvetlenül) előkelő helyen szerepelt a vérszomjas kalóz. Kismy mai posztjában egy olyasvalakiről olvashatunk, akinek (velem ellentétben) össze is jött a dolog; igaz, közel 400 évvel ezelőtt.

Izrael, s ezen belül a zsidó állam hadserege kiemelkedő helyen található minden olyan szakember (és laikus) érdeklődési körében, aki (bármilyen okból) a különböző speciális egységekkel foglalkozik. A zsidó különlegesek múltja és jelene joggal kelti fel a terület iránt érdeklődők figyelmét. A Lemilblog olvasói többször kinyilvánították, hogy szívesen olvasnának róluk, s a szerző most régi tartozását rója le ezzel a poszttal.

Erre a posztra eredetileg a Magyar Költészet Napján került volna sor, de a választási cirkusz, valamint a blog.hu rendszerének ideiglenes elérhetetlensége megakadályozott bennünket abban, hogy az alábbi irodalmi csemegét egy nappal ezelőtt tárjuk a lemilblog kultúrára éhes közönsége elé. De - ahogyan Stevie Wonder mondta az első eredményes vakrandi után - jobb később, mint soha.

Molnibalage kolléga írása választóvonal blogunk életében: érezzük, hogy olvasóink ezentúl egyetlen verset sem tudnak úgy olvasni, mint azelőtt.

A pontosan 150 éve elhunyt Gróf Széchenyi Istvánról az utókor az íróasztalánál körmölő nagy gondolkodó képét alkotta, a közvélekedés szerint a legnagyobb magyar a béke embere volt és idegenkedett a háborúskodástól. Ezt a képet kicsit árnyaljuk a következő cikkben, olvassátok hát az ifjú gróf huszárkalandjait!

A mostani időszakban gyakoriak a közvélemény-kutatások, így hát elhatároztam, hogy az ismerőseim körében én is elvégzek egy különös kutatást, a Húsvét ünnepét felhasználva az összes felkeresett rokon, barát, ismerős legnagyobb csodálkozására (mit akarsz ezzel?) nekiszegeztem kérdéseimet és egy elég megdöbbentő eredményre jutottam. A megkérdezettek 99 százaléka csak egyszer tudott a gróf kezébe pisztolyt képzelni, persze a 150 évvel ezelőtti végzetes lövésre gondoltak. A legnagyobb magyar lovakkal való viszonyát is csak úgy emlegette a kutatott tömeg, hogy a gróf úr volt a honi lóversenysport megalkotója. Széchenyi nyeregben? ”Ugyanmár, íróasztalnál ülő lúdtollal körmölő ember volt a gróf, nem pedig kardsuhogtató huszár!” Így szólt az utókor emlékezete, ”Kossuth Lajos részt vett pár csatában, lovon és karddal végigharcolt pár ütközetet, de Széchenyi, ő soha.”

A húsvéti sonkamérgezés után hétfő estére már általában csak a TV előtt punnyadás marad (persze csak ha valaki már/még elég józan hozzá). Szorgos Lemil olvasóknak gondolom nem is kérdés, hogy a műsorból az HBO Pacific című sorozatának aktuális része a kötelező választás. Mivel úgy látszik, már az HBO sajtósai is olvassák a blogot, landolt nálunk egy interjú, amit Simon Athertonnal, a sorozat "fegyvermesterével" készítettek. Köszönet nekik a figyelmességért, a cikket némi többlet információval megspékelve közöljük.

A lemilblog birtokába került exkluzív dokumentum tanúsága szerint a pártállam vergődésének utolsó perceiben is születtek olyan, büntetőjogilag is értékelhető előterjesztések, amelyek a Btk. módosítását, korszerűsítését tűzték ki célul.

Sajnálatos (?) módon a Népköztársaság utolsó Országgyűlésének végül egyéb dolga is akadt, s az Igazságügyi Minisztérium Törvényelőkészítő Főosztályának 40.387/1988. IM IV/2. számú módosító előterjesztése a fiókban maradt. Reméljük, hogy a hamarosan megalakuló új törvényhozás érdemben foglalkozik majd az itt olvasható, 22 éve a Belügyminisztérium irattárában porosodó javaslattal.

Ha valakit megkérdeznek, hogy mi jut eszébe a galamb nevű szárnyasról, akkor esetleg a Velencei Szent Márk tér galambjaira gondolhat, vagy a pályaudvarok, nagyvárosi terek, parkok homeless szárnyasaira. (Esetleg asszociatíve a padon üldögélő nyugdíjas nénikre). A galamblelkűbbeknek talán még Picasso békegalambja ugorhat be, az igazán fanatikusaknak pedig a szárnyas postaszolgálat, a mozimániásoknak John Woo. Csak nagyon keveseknek jutna eszébe katonai szerepkört társítani ezekhez a madarakhoz.

Kedves olvasónk ace22 nem kevesebbe vágta a szekercét, minthogy bemutassa a tűzfegyverek elterjedésének hajnalát és azok sokszínűségét. A téma harctéri vonatkozásaival Mentula barátunk és szerkesztőtársunk már foglalkozott a Landsknechtekről ír posztjában, ahol arra is választ kaptunk, hogy a tűzfegyverek elterjedése derekas hadügyi reformot is elindított és mindent megkérdőjelezett, amit addig alapigazságnak fogadtak el a hadművészet művelői. A fegyverek mellett ugyanis változtak az alkalmazott harceljárások, ami új katonai szervezeteket is igényelt. Hogy is kezdődött tehát mindez?
 

Bizonyára mindenki hallotta már a lengyel barátainkkal lefolytatott beszélgetések között felhangzó „Polak, Wegier dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” közmondást, amelynek az elhangzási gyakorisága az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan nő. Ennek jegyében ma, március 23-án, a lengyel-magyar barátság napján (igen, van ilyen, még kölcsönös országgyűlési határozat is született róla) egy olyan elfelejtett vértanúról, Mieczyslaw Woroniecki hercegről emlékezünk meg, aki az 1848/49-es szabadságharcban áldozta fel fiatal életét a magyar szabadságért. Olvassátok hát egy öreg hadnagy tábortűz melletti visszaemlékezését!

A 2. világháború idején számtalan erőd, bunker, és egyéb védelmi építmény készült, amelyek közül sok még ma is látható. Egyes erődítések méreténél csak haszontalanságuk volt nagyobb. A briteknek viszont volt egy erődrendszerük, amelynek tagjai hasznosnak bizonyultak, és néhány tagja ma is áll, mégis az ismeretlenség homályába burkolózik. A máig egyedülálló rendszer a Maunsell-féle tengeri erődök nevet viselte.

Amióta katonai repülés létezik, nagy az igény rá, hogy a harci repülőgépeket az ellenség hasonló masináitól valamiképpen megvédjék. Ennek az igénynek a kielégítésére hadtörténelemben számtalan érdekes próbálkozás született. A haditechnika szakzsargonja parazita vadászgépnek nevezi azt a repülőt, amit a nagyobb, védelemre szoruló repülőgép hordoz, hogy aztán ha baj van, akkor a kisebb, ám fordulékonyabb vadászgép az ellenséget elüldözze.

Nőnap van, ráadásul nemzetközi. Az íróasztalom fölé görnyedve hosszú órákat töltöttem annak kifundálásával, hogyan is emlékezhetnénk meg méltóképpen erről a jeles alkalomról (Mata Harit ugye már kilőttük, akarom mondani kitárgyaltuk), mígnem eszembe jutott egy régebbi témaszavazás, ahol szegény Delila a negyedik helyet érte el, alig 12 vokssal.

Sebaj – gondoltam –, akkor itt a ragyogó alkalom, hogy bebizonyítsuk: hősnőnk igazságtalan bánásmód áldozata lett két hónappal ezelőtt. Olvassátok tehát annak a nőnek a történetét, aki ősi prototípusa a mindenkori kémnők femme fatale alfajának. Hölgyeim és uraim, a legelső Végzet Asszonyának kémtörténete következik!

dmarci barátunk, aki olvasónak lelkes, ám kommentelésben egyébként nem valami szószátyár keresett meg ezzel a cikkel, amely jónéhány feldolgozást megélt már. Hogy mennyit? Megnéztem például, hogy az Amazon hány találatot ad Entebbé-re. Százötvenhármat... csak könyvből, meg 10 filmet, melyből az egyik ez itt, parádés szereposztásban; technikailag kevésbé lépést tartóknak is ajánlanak 8 VHS kazettát választékul. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy elcsépelt lenne a sztori, hiszen még mindig rendelkezik tanulságokkal és kitűnően lehet ma is vitázni azon, hogy kinek volt igaza és miben. Csak egy ilyet hadd említsek, amit bevezető ide vagy oda, nehezemre esik magamban tartani (tessék figyelni a lehetséges párhuzamokra!), szóval: felhatalmaz-e bárkit egy terrorista támadás arra, hogy katonáit invitáló levél, vagy ENSZ felhatalmazás nélkül egy másik ország földjére küldje abból a célból, hogy ott fegyveres küzdelmet vívjanak? Tudom, ravasz, fogós kérdés, de hát szándékosan az. A cikk persze első olvasatban nem ad erre választ, a kommentek azonban lehet ,hogy felsorakoztatnak érveket pro és kontra. 

Íme  tehát a tények dmarci feldolgozásában:

A harci cselekmények egyik (emberjogi, humanitárius szempontból különösen neuralgikus) kérdése a hadifoglyoké, illetve a velük való bánásmódé. Grg olvasónk elmorfondírozott a dolgon és úgy döntött: megkérdezi a lemilesek örvendetes módon gyarapodó közösségének tagjait, mi a véleményük a témáról?

A napokban abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a katpolos kollégák nekem továbbították a magyar bloggervilág vándordíját, a „Kreatív Blogger” címet. Egy kicsit bizonytalankodtam ugyan, hogy milyen kreatív [hehe, figyelitek ezt az ötletes megfogalmazást? Mondom: kreatív!] módon lehetne stílszerűen megköszönni, de a dicsőség az dicsőség, itt nincs helye jampis különcködésnek, olcsó jópofázásnak, különutas megoldásoknak. A cím kötelez, pláne egy ilyen, amelyik ilyen jól hangzik; elvégre ki ne szeretne kreatív lenni (vagy legalábbis annak látszani)?!

A lemilen már elég sokszor előfordult, hogy egy-egy többrészes poszt első fejezete után a feldühödött kommentelők terrorizálták a szerzőt, megfenyegetvén, hogy macskákkal tétetik tönkre szépen ápolt pázsitját. Viszont ahogy alább olvashatjátok, a macskák másként emlegetve is simán passzolnak a lemilblog arculatához. 

Úgy tíz nappal ezelőtt a lemilközösség meggyőző többséggel kinyilvánította azon akaratát, hogy a finn hadseregről szeretne olvasni egy-két érdekességet. A szerkesztő (vele született populista demokratikus meggyőződésének köszönhetően) meghajol a tömegek előtt: íme Finnország fegyveres ereje – ahogyan azt innen, Köztes-Európából látjuk.

A tánchoz leggyakrabban ma már ötvenhárom kilós fiúkat és harmincnégy kilós lányokat társítunk gondolatainkban, ahogy a múlt heti agárversenyről megmaradt rajtszámokkal a hátukon bizarr mozdulatokat végeznek. A háttérben a szpíker bennfentes szöveget mormol imaszerűen, amit (szektájának beavatottjain kívül) más nem ért. Ebből van latin, amikor dél-amerikai bohócnak öltöznek, és van a sztenderd, amikor harmincas évekből ittfelejtett ficsúrnak és szabadnapos grizettnek.

Újabb posztot ajánlunk nektek a testvérblogok egyikéről. Nem akarom túlmagyarázni, elvégre ha idekattintotok, módotokban áll elolvasni Zig Zag alapító atya felhívását, aminek az a lényege, hogy küldjetek az ott megadott címre olyan családi visszaemlékezéseket, amelyek a Nagy Háborúból származnak és kifejezetten személyes hangvételűek.

Blogunk szenvedélyes olvasói már tudják, hogy egy átlagos különleges (ugye, milyen hülyén hangzik ez a jelzős szerkezet?) általában arra szokott felesküdni, hogy tudása legjavát nyújtva minél több embertársát teszi ilyen-olyan módszerekkel és eszközökkel harcképtelenné. És ez nem azért van így, mert az illető gonosz lenne, hanem mert ez a szakmája: meghatározás szerint a különlegeseknek ilyen a munkaköri leírása.

A kivétel, amely próbára teszi a fenti szabályt, a Nagy Vízen túlról érkezik (akárcsak a rágógumi és Chuck Norris), s egyúttal proletair kolléga szerzői belépője is itt, a lemilblogon.

Kedves olvasónk, Cifu küldte ezt a cikket, amely a hidegháború kevéssé ismert frontvonalait mutatja be. A semleges Svédországnak a szovjet haditengerészet tengeralattjáróival kellett szembenéznie, amikor azok keresztül kasul cirkáltak a svéd felségvizeken. Hogy miért tették ezt, az kiderül a cikkből és az is, hogy a korsó addig jár a kútra, amíg be nem vezetik a vizet. Köszönjük Cifunak a cikket! A képen látható zászlókompozíciót én követtem el, amit remélem megbocsájtotok nekem. Bal oldalt a svéd, jobbra a szovjet haditengerészet lobogója látható. A szerkesztő: Zig Zag

Nem szokásunk napi aktualitású hírekre reagálni, de engedtessék meg nekem egy szubjektív kivétel: most olvastam, hogy Kiss Ernő nyugállományú rendőr dandártábornokot egy óra leforgása alatt kétszer is ittas vezetésen kapták Budapesten. Erre a hírre szeretnék reflektálni pár mondatot.

A Lemilklubosok (legalábbis azok, akik vették maguknak a fáradságot és regisztráltak közösségünk tagjai közé) megszavazták, hogy soron következő posztunk egy olyan témát boncolgasson, amely bizonyos szempontból még a konteóblogon is szerepelhetne. Elvégre mi is lehetne izgalmasabb, mint kitalálni, hogy kik, miért és hogyan tüntethettek el az elmúlt ötven évben jó pár atombombát..?