Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Függetlenül az éppen aktuális rendszertől, ideológiától vagy zászló- és címer-modelltől, a különféle állami méltóságok, valamint az ezek székhelyeként, lakásaként, munkahelyeként szolgáló épületek őrzése, védelme és biztosítása emberemlékezet óta külön szakmát jelent a fegyveresek nagy családján belül. Testőrsége mindenkinek volt, a római cézároktól és konzuloktól kezdve a középkori királyokon át az új- és a legújabb kor különféle diktátoraiig, uralkodóiig, vagy akár a demokratikusan megválasztott állam- és kormányfőkig.

Mai posztunkban a francia Köztársasági Gárdáról (Garde Républicaine, a továbbiakban: KG) mesélünk egy kicsit, abból az apropóból, hogy a szerzőnek valamikor szeptember végén alkalma adódott egy kicsit közelebbről megnézni őket, az alakulat párizsi nyílt napja alkalmával.

Egy katonai-rendvédelmi blog nem tűnik a legalkalmasabbnak a karácsonyi hangulatfelelősi teendők ellátására.  Nem is szeretnénk olyan területekre tévedni, amihez sem érzékünk, sem kedvünk nincs; a mennybőlazangyal-féle dolgokat meghagyjuk azoknak, akik értenek hozzá.

Egy kis vissza-, illetve előretekintés azonban (így, év végén) nem árt. Rettenetesen aprólékos statisztikára most nem fussa, de egy kicsit azért csak-csak kaptok.

A világ leghíresebb kémnőjéről szóló első posztunk megkísérelte felvázolni a leeuwardeni kalapkészítő egyetlen kislányának első 39 évét, az ártatlan – többek között egy kecskék által húzott hintó által fémjelzett – gyermekkortól kezdve egészen a H-21-es fedőszámú német ügynök franciák által történő beszervezéséig. Ha a múltkori bevezetőt figyelmesen olvastátok, tudjátok, hogy olyan sok már nincs hátra; egészen pontosan szűk másfél év.

Erről az ötszáz napról olvashattok, ha átutaltátok a szükséges összeget a lemilblog számlájára.

1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. A lövések eldördülnek, s a művésznevén Mata Hariként ismert táncosnő holtan esik össze.

A lemilblog első, történelmi jelentőségű szavazásán értékes harmadik helyet értek el a lengyel hadsereg különlegesei, mindössze egyetlen ponttal lemaradva román szomszédaink fegyveres erőitől. Az évszázados (és közhelyszerű) magyar-lengyel barátságot figyelembe véve csak annyit mondhatunk: a helyezés lehetett volna előkelőbb is, de úgy látszik, a Kaczyński-ikrek országlása a mi szempontjainkból sem múlt el nyomtalanul.

Lássuk tehát, hogy a céklalevesen, a Szolidaritáson és Őszentségén, a boldogult emlékezetű II. János Pálon kívül mivel, illetve kikkel büszkélkedhetnek még a kollégák a Visztula partján.

A francia-német megbékéléssel, ennek katonai vetületeivel, valamint az egyenruhás együttműködés legfontosabb megtestesítőjével, a francia-német közös dandárral már bátorkodtunk fárasztani kedves olvasóinkat egy előző posztban. Úgy tíz nappal ezelőtt a fáradhatatlannak tűnő Nicolas Sarkozy vendégül látta Angela Merkel kancellárt az Elysée-palotában, és a számtalan, kétoldalú érdeklődésre számot tartó téma megvitatása során ismét érintették a neuralgikus topikot.

A hivatalos programot követően kiderült, hogy a francia elnök újból átlépni látszik egy olyan határvonalat, amelyet elődei (valamint a francia közvélemény) átléphetetlennek tartottak.

Egy kereskedelmi tévé általános műveltségi vetélkedőjén ötezer forintos kérdés lehet a következő: határos-e az Orosz Föderáció Lengyelországgal? Futó pillantás Európa térképére, s a játékos (szemügyre véve a két államot elválasztó, a Lukasenkó elnök neve által fémjelzett és virágzó Belaruszt), magabiztosan, mellét kidüllesztve vágná rá: nem! Vágó István rosszallóan forgatná a szemeit, játékosan felemelné mutatóujját és potenciális európai parlamenti képviselőjelöltként közölné özvegy Szoboszlai Kálmánné nyugalmazott zongoratanárnővel, hogy jövedelem-kiegészítési próbálkozása sajnálatos módon csődöt mondott. 

Amióta az ős-ős-ősember először vette észre, hogy az ilyen-olyan okból megerjedt gyümölcsök fogyasztása után kellemes bódultság állapotába lehet kerülni, ráadásul ilyenkor még a kardfogú tigris vagy a barlangi medve is könnyebben legyőzhető zsákmánynak tűnik (amiről persze a fenevadakat elfelejtették tájékoztatni), az alkohol kéz a kézben jár az emberiség fejlődésével. Azt pedig, hogy a szakmák közötti italfogyasztási sorrendben az egyenruhások mindig is dobogósok voltak, senki sem vitatja, aki vett már részt rendőr- vagy katonabulin.

No, akkor jöjjön a legújabb címerposzt, ha már annyira akartátok.

Először is egy bocsánatkéréssel tartozom korcs nickű olvasónknak, aki küldött ugyan egy címertervet, de a vindózom rakoncátlankodásai miatt csak most találtam meg – noha annó idejében megérkezett. Bánatpénzként ezt használom most nyitóképnek és üzenem a szerzőnek, hogy nem bunkó vagyok, csak figyelmetlen. Jövök neki egy itallal a majdani lemilbulin, ha elfogadja. Korcs: köszönöm!

Lássuk tehát először a sorrendet (ahogy szavaztatok), mellékelve a beküldők magyarázatát (már ha volt olyan). A kis képekre kattintva nagyban is megnézhetitek, ha nem emlékeznétek rájuk az előző címerposztból.

Az észak-koreai hadseregről, illetve annak különlegeseiről Zig Zag aa. jó tíz hónappal ezelőtt már beszámolt olvasóinknak. Azóta a koreai félszigeten túl sok dolog nem történt, ha leszámítjuk a Szeretett Vezető halálhíréről szóló, heti rendszerességgel ismétlődő, de sajnálatos módon mindeddig kacsának bizonyult híreket, illetve a kommunista Korea próbálkozásait, hogy a Btk. 323.§.-ba (zsarolás) ütköző módon egy kis lóvét meg rizset szerezzen a művelt Nyugattól nukleáris próbálkozásai beszüntetése ellenében.

A természetet és az emberi társadalmat mozgató rugók között (a szex és az ölési kényszer mellett) nem feledkezhetünk meg az egyensúlyra való szüntelen törekvésről. Ennek a bölcsességnek a jegyében fogadjátok a tőletek megszokott fenntartásokkal és kritikai szemlélettel mai posztunkat, ami az északiak párjáról, a dél-koreai különlegesekről szól, akik az elmúlt évtizedekben talán a legtöbb borsot törték a phenjani Kim család orra alá.

Tisztelt olvasó! Az emberi kontaktusok elemzésével foglalkozó szakemberek (pszichológusok, pszichiáterek, egyházi emberek, mindhárom nembeli prostituáltak, bloggerek, stb.) azt állítják, hogy a tartós és minőségi emberi kapcsolatok egyik garanciája az őszinteség.

A többi, legalább ennyire fontos biztosítékról most nem beszélünk, mert ez nem egy szexuális felvilágosító blog (noha igény, na az lenne rá!).

Azt akarom ezzel a többszörösen bővített mondattal (valamint a Zig Zag aa. által tervezett nyitóképpel) felvezetni, hogy én most őszinte leszek hozzátok.

Készen álltok? Akkor kattintsatok itt alant a továbbra.

Noha a kalózkodás egyidős a vízre szállt emberrel és az elmúlt ötezer évben egyetlen napra sem szűnt meg, nagyipari módszerekkel történő gyakorlása az utóbbi tíz esztendőben vívta ki magának a vezető hírekben történő újabb felbukkanás jogát. Nézzünk körül ezen az izgalmas, tőlünk hálistennek elég messze található területen, már csak azért is, mert a mai hírek között szerepel egy igencsak idevágó esemény.

Igen bizony; pont ma egy éve, ebben az időpontban jelent meg az első posztunk, és indult útjára a lemil. Nem akarom túlragozni a dolgokat (az utóbbi időben úgyis elég sok szolgálati közleménnyel untattalak benneteket), úgyhogy legyen annyi elég: az elmúlt 365 napban, 127 poszton keresztül, mintegy 147 ezer oldalletöltést regisztrálva sikerült egy körülbelül 50 fős kemény magot, illetve (napi átlagban) 420-450 egyéni olvasót (úgy napi 1800-2000 PI-jal) magunk köré gyűjtenünk.

Mától új időszámítás kezdődik a lemilen (is). Aki elég gyakran olvasgatja a blog.hu oldalait, az tudja, miről beszélek: a hirdetésmentes időszak végéről. A részletekről itt olvashattok (de persze nem muszáj), nem szeretnék fölöslegesen kópipésztezni.

A reklám (és a hirdetés) fontos dolog, elismerjük (vessetek csak egy pillantást erre a képre itt oldalt. Hát kell ennél vonzóbb felhívás a katonáskodásra?!). A szerkesztő kollégákkal egyetértésben úgy döntöttünk, hogy a Kétpúpú Teve opciót választjuk. Ily módon hirdetések fognak megjelenni az oldalon, viszont továbbra is felkerülhetünk az Index-címlapra, ha érdekeset írunk.

Nemzeti lovastengerész-kormányzónk életútja felvázolásának harmadik harmadához értünk, s - akárcsak az elsőt és a másodikat - ezt is mr. nemo, immáron rutinos vendégposztolónk tálalja elétek.

Mivel a szerző (a téma érzékenységét, valamint a lemilblog írott és íratlan tabuit tiszteletben tartva) mindentől óvakodott, ami aktuálpolitikához akár csak érintőlegesen is kapcsolódhat, az írás nem lett valami hosszú, de a posztok ilyen szempontból nem hasonlítanak a szeretkezésre, hiszen rövidségük semmiben sem csorbítja élvezeti értéküket.

Olvassátok és szóljatok be, ha mertek!

A hétvégén, ahogy illik, bort fejtettem. Az érzékszervi bírálat során elméláztam, hogy miféle életrajzi elem (már a must kiforrásának időbeli egybeesésén túl) kapcsolja szorosan mai szentünk napját az újborhoz. Derengett ez-az, de boros sztori nem. Talán valami nagyivó római katona lehetett, aki a májzsugor végső fázisában megtérve utolsó hónapjaiban cselekszi meg, amit a szentté avatáshoz általában meg kell cselekedni? Hát nem. A katolikus szentek hatáskörét szerencsére más logika szerint határozzák meg, igaz, ennek megfejtése is okoz némi fejtörést. A mai nap tehát Tours-i Szent Márton napja, aki egyéb paradoxonok mellett lényegében katonaszökevényi priusszal lett katonaszent, továbbá az antialkoholisták védőszentjeként hozzá kapcsolódik az újbor ünnepe.

Csak ízelítőül, gyorsan bemutatunk az eddig beérkezett (és - bevallom - kétségbeejtően alacsony számú) pályamű közül kettőt. Nem árulom el, kiknek a munkái, arra viszont emlékeztetem a tisztelt olvasótábort, hogy itt jobboldalt, ha lejjebbgörgettek úgy 27 centit, egy visszaszámlálót láthattok [már levettem. tiboru], különösen undorító világoskék színű alapon, amely azt mutatja, hogy pillanatnyilag 6 nap és mintegy 23 óra van hátra addig, amikor a rács leereszkedik és az addig beérkező címertervek közül fogunk választani.

Aki nem tudná, miről van szó, itt, az első címerposztban elolvashatja. 

Egy értelmes ember az esetek többségében megérzi, meddig feszítheti a különféle húrokat. Van, amikor a józan ítélőképesség, az emberi fajban évtízezredek alatt kifejlődött túlélési ösztön, az ominózus hatodik (hetedik, nyolcadik?) érzék egyszer csak megszólaltatja a vészcsengőt és ráüvölt a gazdatestre: hé, nem gondolod, hogy eddig és ne tovább?!

Ezzel a dologgal jómagam is így vagyok. Pénteken békésen üldögéltem az íróasztalom mellett és arról ábrándoztam, hogy milyen teendőim is vannak a hétvégén a kertben. Egyszer csak jeges félelem szorította össze mellkasom, és egy rekedtes, ellenszenves hang a „Glialka, Gezarol, macskaszar!” szavakat sugdosta a fülembe és közben dobhártyakarcolóan vihogott.

Értettem a szóból. Lehet, hogy gyávaság, férfiatlanság, de nem hívom ki magam ellen a sorsot; íme, itt a Sorge 3.0.

Az életben (meg egyes iskolákban) ugye mindenki azt tanulta, hogy a törvényes erőszak monopóliumával az állam rendelkezik, s ezt a kifejezetten ilyen célból létrehozott és fenntartott szervezetein (például a rendőrségen, hadseregen vagy a tökösebb titkosszolgálatokon) keresztül gyakorolja (hogy a bevállalós budapesti Közterület-felügyeletről ne is beszéljünk). Aki ezt a szabályt – ilyen vagy olyan okból – nem fogadja el és privát kézbe veszi akár a jogszolgáltatás, akár a háborúskodás egyik-másik szeletét, normát sért vele, amit alkalomadtán még büntetnek is.

Be kell nektek vallanom, hogy két Sorgés poszt közé eredetileg be akartam nyomni egy kibővített utánközlést a háború privatizálásáról szóló hírsarkos cikkemből, de finom antennáim érzékelték a feszültséget, amit a Sorge 1.0 végén alkalmazott cliffhanger idézett elő bennetek. Most bevallhatom, hogy még a nejem is ferde szemmel nézett rám az elmúlt napokban, ismeretlen elkövetők letaposták az alig egy hónapja telepített füvemet és valaki egy nagy kupac macskaszart helyezett el a körtefám alatt.

Nos, mindezek alapján érzem, hogy a második rész nem várhat tovább. Tessék, fogyasszátok!

Kivel is kezdhetnénk a kémekről és hírszerzőkről szóló sorozatunkat, mint azzal a férfival, akinek életrajzát olvasva az ember többször visszalapoz és megnézi a könyv borítóját, ismételten megbizonyosodván arról, hogy nem, nem a legújabb Tom Clancy, Frederick Forsyth, Ken Follett vagy John le Carré alkotás van a kezében.

Munkájáról szuperlatívuszokban nyilatkoztak a háború és a titkos műveletek olyan nagyjai, mint Kim Philby vagy MacArthur tábornok, s bizonyos történészek szerint legalább akkora szerepe volt a második világháború végső eredményében, mint tíz szovjet gárdahadosztálynak.

Hölgyeim és uraim, következzék tehát a huszadik század (mások szerint az emberiség valaha volt) legnagyobb (ismertté vált) és legeredményesebb hírszerzője, Sztálin James Bondja: Richard Sorge.

Amikor közel nyolc hónappal ezelőtt Zig Zag aa. megírta blogunk első, titkosszolgálatokkal, illetve kémekkel foglalkozó posztját, elkezdett mocorogni bennem egy elhatározás. Egy olyan sorozat gondolatával kezdtem el játszadozni, amelyben különlegesekről lesz ugyan szó, de olyanokról, akik nem azért emelkedtek ki a szürke átlagemberek közül, mert x idő alat futottak le y kilométert z kilónyi hátizsákkal, és nem is azért, mert harmadmagukkal húsz perc alatt elfoglaltak egy ellenséges főhadiszállást.

Hamar munka ritkán jó! - mondja az ősrégi szólás, amit mr nemo nyugodtan fel is írhatna mottónak virtuális címerére. Festina lente!, azaz iparkodj komótosan! - szól az évezredes bölcsesség; a nagysikerű első rész megjelenése után alig 82 nappal, íme, máris olvashatjuk a várva várt folytatást.

Nemzetünk legismertebb és legdaliásabb admirálisáról szóló második posztja következik. Kellemes időtöltést!

Itt az idő, hogy komolyra fordítsuk a szót.

A lemil elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan kezdve - véleményünk szerint legalábbis - szórakoztató katonai - rendészeti - történelmi blog címer nélkül tovább nem létezhet. Mert mindenki életében vannak mérföldkövek, amelyek figyelmen kívül hagyása magát a Létezést kérdőjelezi meg, amelyek nélkül olyanok lennénk, mint léket kapott hajó a viharban, mint életlen dobócsillag, mint műfogsor ragasztó nélkül.

Versenyre hívjuk olvasóinkat, melynek kiírása az alábbiakban olvasható.

 A pekingi olimpiai játékok alatt egy rendőrőrs ellen elkövetett robbantásos merénylet útján ismét hallatta hangját a kínai hatóságok által következetesen és kategorikusan terroristának aposztrofált, és döntő többségben ujgurokból álló Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom. Mivel az ujgurokhoz bennünket állítólag ősrégi vérségi kötelékek fűznek (amire mérget azért senki ne vegyen), nézzük meg egy kicsit közelebbről: kik is ők, és mit akarnak?