Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Hk417 kolléga négy héttel ezelőtt számolt be a dán Nemzeti Gárdában szerzett első tapasztalatairól. Mivel a poszt szép látogatottságot tudhat a magáénak, s a kommentelés is elég élénk volt, na meg azért, mert sokan kértétek a folytatást, íme hk417 jelentésének második része (exkluzív fotókkal!) a Hjemmeværnet Borris fedőnevű harcászati gyakorlatáról.

Természetesen most is kíváncsiak vagyunk a véleményetekre, különösen azokéra, akiknek van összehasonlítási alapjuk arról, hogy idehaza (vagy más országokban) hogyan zajlanak a hasonló harcászati gyakorlatok. 

Nagyon durva dolgok voltak itt készülőben, majdnem elkövettem azt a hibát, hogy az eredeti elképzelés szerint a "kedves olvasóinknak" címezzem e bejegyzést, de ez nem lett volna korrekt, hiszen mi van azokkal az olvasóinkkal, akik kedvetlenek?

Elkezdtem bővítgetni a megszólítandók körét, amikor rájöttem, hogy szerkesztőtársaimnak is boldogot akarnék kívánni, úgyhogy szaporodott eggyel a címzettek névsora.

A második gyarapítás után is éreztem, hogy hiányzik valami, vagy inkább valaki.

1945-re Európában lényegében eldőlt, hogy a Második Világháborút a szövetségesek nyerik. A német fegyverletétellel viszont nem lett vége a világégésnek, hiszen a japánok elleni győzelem még hátra volt. A japánok nem adták olcsón a bőrüket, és a szövetségeseknek, (és legfőképpen az amerikaiaknak) fel kellett készülniük egy elhúzódó és kegyetlen, véres végjátékra. A most következő posztban a tervezett Japán elleni offenzíváról olvashattok, melynek első fele a felkészülést mutatja be, és amit a KatPol Blog szerzője, (és mostantól amúgy a Lemil blogé is) Rammjaeger83 kolléga jegyez, az interbloggeritás jegyében. A poszt második felében egy kis haditechnikai szemle következik, a teljesség igénye nélkül. Itt érdemes megjegyezni, hogy a posztnak folytatása is lesz, melyben a japán védelmi terveket, és az ezzel összefüggő haditechnikát ismerhetitek majd meg. 

Mai vendégposztunkban szorgalmas kommentelőnk, Sigimundus csillogtatja meg pennáját egy filmkritika keretében. A hét műtárgya a "La linea del fuoco. - El-Alamein" című olasz, színes, magyarul beszélő, szélessávúvásznú háborús film, amelynek elkövetési éve 2002. Popcorn, szotyi, sör a kézbe, irány a fotel, villany leó, adjátok át magatokat a talján háborús filmművészet egyik mérföldkövének!

Egy olasz Alce motorkerékpár száguld a sivatagban, erre a terepre gyártottak egyik legjobbja. Ketten ülnek rajta, a vezető, egy bersaglieri, meg egy aránylag tiszta, és jól felszerelt lövész. Pár perces megálló, néhány lerobbant roncsnál, a rohamlövész végignézi a tankokat, van-e nafta, nincs. Így indulás előtt nem marad másra ideje, mint lehülyézni a másikat, mert az egyéves egyetemista önkéntesnek jött ide a háborúba. De hát így tesz az, akit már óvodásként a

A hazai hadkiegészítési rendszer, a tartalékosok kérdése, illetve a többi, ezekkel kapcsolatos topik elég régóta visszatérő témája a Lemilblognak. Sokan, számos alkalommal kifejtették már véleményüket arról, hogy hogyan működik mindez Magyarországon, s főleg arról, hogy – szerintük – hogyan kellene működnie.

Nos, a mai vendégposzt talán segít egy kicsit jobban eligazodni ebben a néha rázós, ugyanakkor kétségkívül fontos kérdésben: hk417 kolléga (és régi olvasó) most betekintést nyújt a dániai tartalékos („hátországi”) haderő hétköznapjaiba. Mint mindig, véleményeket, kommenteket szívesen látunk.  

Különös világot éltünk a hódoltsági időkben, a közvitéz ruhátlanul, temetetlenül feküdt a csatamezőn, míg a főurat pompával temették, de a hadvezér fejétől elválasztott teste sem nyugodott békében. Néhol temettek vala, máshol vitézi fej száradt nyüvekkel és varjakkal borítva egy

kopja nyársán.

Ilyen idők valának a százötven év alatt. Az első részben a magyar temetési szokásokról írunk, a második részben a törökök és segédcsapataik különös eljárásait boncolgatjuk. Az mindannyiunk számára ismert, hogy a török világ milyen harcokat és népességfogyást eredményezett a Magyar Királyság területén, a megszállt népesség nyögte a török igát, a nőket elhurcolták, a gyerekeket elrablásuk után ”igazhitre” nevelték a mostohaszüleik, fogyott a magyar. A népességfogyást és következményeit már megírtuk itt a Lemilen, ezzel kapcsolatban ebben a cikkben olvashattok részletesebben. A férfinépesség körében az időskori végelgyengüléses elmúlás olyan ritkaságnak számított abban a korban, mint egy szúnyogcsípés a déli sarkon.

”Így aztán nem maradt egyéb hátra, mint a Körmöcbánya és Besztercebánya közti hegyháton átvivő igen kétes utat használni, még a poggyász és az ágyúk egy részének kockáztatásával is.

Mind Körmöcbányától, mind Besztercebányától meredek erdei utak visznek a hegység legfelső tarajáig; a sziklagerinc azonban olyan meredek és kopár, hogy csak egyenkint és gyalog juthat át rajta az ember. A környék lakói télvíz idején csakis kivételesen szokták használni ezeket az utakat, akkor is csak könnyű kézi szánokkal, a szirttető lábánál a szánt a szállítmánnyal együtt széjjelszedik és darabonként cipelik át a sziklatetőn a túlsó lejtőn levő útra, ott megint összerakják, úgy ereszkednek le túloldali úticéljukhoz.

Hogy ezt a már csak meredek volta miatt is nehezen járható utat legalább az utóbbi kínos megszakítás nélkül lehessen használni: valamikor régen átfúrták a sziklagerincet annak legkeskenyebb pontján; idő múltával azonban ez a kis alagút részben megint beomlott.

Az Akadémiai Kiadó gondozásában (a közkedvelt Hadiakadémia sorozat legfrissebb tagjaként) nemrégiben jelent meg Robert Kershaw Harckocsizók című munkája. A könyvről a KatPolos kollégák már írtak egy recenziót, ezért nem is vesztegetjük erre az időnket, tessenek azt elolvasni.

Hogy a mi posztunknak akkor mi az értelme? Nos, a kiadó olyan könyvbemutatót szervez Kershaw mester és magyarul megjelent legújabb könyve tiszteletére, amilyenből (sajnos) nagyon kevés van a hazai piacon. Csak hogy elcsöppenjen a nyálatok, tessék, itt a program:

 Nem tudom, rajtam kívül van-e itt még valaki, akinek anno az iskolában kötelezően néznie kellett a közvetítést Brezsnyev elvtárs temetéséről.  Legyünk őszinték, annak ellenére, hogy a nemhivatalos tetszési index 99.9%-volt, inkább néztük volna a Csillagok háborúját. Szürke, unalmas vontatott műsor. Sajnos nem volt jobb a helyzet a kor propagandaplakátjaival sem, amelyeknek a testvéri  népeket kellett volna buzdítania, hogy emelt fővel haladjanak a szocializmus építésének útján a világbéke  felé. 

Egy alig ismert "hadművelet": a  gazdasági világválság éveiben Ausztráliában a hadügyminiszter parancsára katonákat vetettek be a kontinens "őslakói" ellen. Bár olyan eszközt is alkalmaztak, amit később  a SAS tett híressé az afrikai harcokban, és napjainkban is használnak a különleges alakulatok, elvesztették a háborút. 

 Ismét üdvözlök mindenkit, következzen az első bull runi csatát bemutató cikk második része. Az első részben odáig jutottunk, hogy az északiak parancsnoka, McDowell dandártábornok elindulóban van a Manassas vasútállomásánál álló, Beauregard tábornok vezette déliek ellen, akik számára bajtársaik, Johnston tábornok Shenandoah-hadserege kíván segítséget nyújtani. Viszont ők még messze vannak. Viszont vonattal jönnek.

Lássuk, mire jutottak.

Az 1861-65 között lezajlott amerikai polgárháború története itthon nem túlságosan ismert, két okból is érdemes pedig a figyelemre: ebben a háborúban mutatkozott be a XX. századi hadviselést meghatározó legtöbb találmány, és ezek az események a mai napig alapvetően határozzák meg korunk talán legerősebb nagyhatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a politikai életét. Ennek jegyében következzen most a háború első jelentős csatája, az első bull runi csata. Egyes források manassasi csatának is nevezik: a Konföderáció a csatákat a helyszínhez közeli városról nevezte el (ez volt Manassas), az Uniónak bármilyen földrajzi név megtette, csak legyen minél közelebb- így esett a választás a Bull Run folyócskára. Mivel a történelmet a győztesek írják, utóbbi elnevezés terjedt el, és fontos hozzátenni azt is, hogy első, mert volt egy második is. (Eleve magának a háborúnak is csak Északon polgárháború a neve, a déliek két független ország közötti háborúnak tartják).

Nem terveztem hosszú cikket írni belőle, de evés közben jön meg az étvágy, végül a nyers szöveg 24 oldal lett. Ezt igazából már három felé kellene bontani, de jó arc vagyok, úgyhogy lemegy két részben. Az első rész tulajdonképpen csak az előizgatás a politikai és katonai előzményekkel, a fegyverekkel és a hadseregek rövid bemutatásával, a csata vastagját mához egy hétre tervezem megjelentetni. Ezeket a bevezető részeket a téma által indokolthoz képest talán kicsit bő lére eresztettem, de egyrészt sok olyan dolog van benne, ami csak a Bull Run utáni eseményekkel együtt lesz kerek, másrészt talán írok még a polgárháborúról (nagyon megszerettem a témát) és így akkor már nem kell ezekre a dolgokra külön kitérni.

És most irány a XIX. századi Amerika.

A Molotov-koktél fejlődéstörténetét nem a falangisták harcaitól, vagy a finnek védekezési műveleteitől, vagy 1956-tól kell kezdenünk, hanem sokkal hamarábbról. Amikor az ősember tűzbe dobta ellenségét, megfogalmazódott az ösztönös vágy, hamuvá rombolni az ellenséget. Még a puskaport sem ismerték, amikor már a haditengerészet használta

a ”bizánci tűz”,

vagy más néven ”görögtűz” elnevezésű gyújtóanyagot, amelyet az ellenséges hajóra, vagy faerődre dobtak, általában a jószándék legkisebb jele nélkül. A történetírók a Kr.e. IV. században már feljegyezték, hogy gyanta és szurok keverékéből álló eleggyel bekent nyilakkal gyújtogat az ellenség, a halivúdi rendezők ezt a motívumot már a rómaiak korai csatajeleneteiben is előszeretettel alkalmazták, gondolhatunk most a Ben Hurra, vagy a Gladiátorra.

Káin és Ábel óta ismerjük az egymás mellett élőkben dúló szeretetet, de nem vagyunk állatok, hogy puszta körmökkel és fogakkal tépázzuk meg társainkat, elő hát a ”vasakkal”!

Ősidők óta kínzó kérdés, hogy mivel lehet elpusztítani a nálunk nagyobb, vagy erősebb, illetve gyorsabb ellenfelet? Az első kőbalta és ősíj készítői nagy szerencsének örvendtek, mert a prototípusokat senki sem viszonyította az előd fegyverekhez. A

Kőbalta.2.0

projekt megvalósítóját már csak az vezérelhette, hogyan csináljon működő- és ütőképesebb verziót a fegyver funkciójának elvesztése nélkül. 

Leiningen - Westerburg Károly  levele Rohonczy Lipótnak:

"Édes jó Poldi!

Sejtelmem nem csalt meg, komoly, borzasztóan komoly a helyzetem. Egy óra múlva kiszenvedek. Mostanáig azt reméltem, hogy még egyszer láthatlak, sajnos nem lehetséges.

Élj hát boldogan, drága jó barátom, ha egy haldokló imáját meghallgatják, nemsokára boldogan fogsz időzni családod körében, bár a rám való emlékezés egy kissé el fogja homályosítani egeteket.

A brit hadsereg máig legnagyobb embervesztesége, ami egyetlen támadáshoz köthető: a Lancastria csapatszállító elsüllyesztése, aminek több áldozata volt, mint a Titanic és a Lousitania elsüllyedésének - összesen.

A szurony, a lövészárok és a meredek pályát belövő mozsár után egy újabb haditechnikai fejlesztést kell kitárgyalnunk, jöhet a kézigránát. Nem a mai, nem a Gyaloggaloppból ismert szent, antiochiai, hanem a XVII. században elterjedt dobógránát. Ki találta fel? Idegenlégiós lángoló gránátról lesz szó? Mikor és hol használták először?

Szerintem sohasem fogjuk megtudni, az viszont tény, hogy 1686-ban már a fejlett, évtizedekkel ezelőtt kipróbált változatát használták, amely már veszélyesebb volt az ellenségre, mint a gránát elhajítójára. 

Biztosan sokan tudják, hogy szeptember hónapját Szent Mihály havának is hívták. Ezen hónap végén Mihály napján sokmindent megünnepeltek eleink, de arra már tényleg kevesen emlékeznek, hogy Mihály arkangyal kiknek is volt a védőszentje, és hogy milyen tetteket tulajdonítottak neki. Nos, most ezekből álljon itt egy rövid válogatás, természetesen blogunk fő témaköreihez, a rendvédelemhez és hadtörténethez igazítva.

Az előző - hasonló tárgyú - írásban pár kiemelkedő emberi teljesítménynek szenteltünk hangsúlyt, a folytatásban a katonasorsok alakulását kísérhetjük figyelemmel. Prohászka Zoltánnak és kitűnő írásának átadom a terepet.

Eme kis VéV poszt a skót függetlenségről kiírt népszavazás (és a lehetséges katalán népszavazás).  A kérdés az, meddig terjedhet ki az autonómia, belefér-e az elszakadás? Nemcsak a helyi gazdasági, biztonság- és külpolitikai problémákat értem ez alatt, hanem a világ többi részére gyakorolt hatását is. Mert milyen hatást kelt azon országok politikai elitjében, melyek autonómiakövetelésekkel néznek szembe? Hiszen mi a garancia arra, hogyha „mi megadjuk az általatok kért autonómiát, ti nem tekintitek a függetlenségetek fontos lépcsőfokának?” Különös tekintettel arra, hogy mind Skócia, még inkább Katalónia igen széles autonómiával rendelkezik? Spanyolországban tulajdonképpen csak labdarúgó válogatott és (a közjogi értelemben vett) király a közös!

Ismét lehetőséget adunk vendégoldal rovatunkban, ezúttal egy régi olvasónk kért megjelenést a lengyel menekültek magyarországi viszonyainak feltérképezésére, az apropó a mai évforduló, a szovjet csapatok 1939. szeptember 17-ei támadása. Ki volt idősebb Antall József (bal képen) és "három nemzet elfeledett hőse", Henryk Sławik, alias Szlávik Henrik? Milyen szerepet játszottak a lengyelek életében? Elsősorban ezekre a kérdésekre keres választ

Prohászka Zoltán 

első Lemiles írása. 

Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, a szó ismét Fredddy-é.

Gergovia

falai alatt azonban Caesar kudarcot vallott, megpróbálta csellel kiugrasztani a nyulat a bokorból, de katonáit elragadta a kapzsiság/bátorság, és talán a visszarendelő kürtszót se hallották, mindenesetre a kamuból indított előrenyomulást saját szakállukra folytatva beleszaladtak egy keményebb pofonba. Csak az elit X. légió szilárd ellenállásán múlt, hogy nem lett nagyobb baj. 700 légiós esett el- bár volt köztük 46 tapasztalt centurió is, a számok nyelvén ez nem súlyos veszteség, és Caesar hamar rendezte is a sorait, katonákhoz intézett beszédében megdicsérte őket bátorságukért, viszont emlékezetükbe idézte a fegyelem fontosságát. (A rómaiak imádták a szónoklatokat! Rádió, tévé, internet ugye nem létezett, bár olvasni a legszegényebbek nagy része is tudott, de azt meg Gutenberg előtt 1500 évvel nem nagyon volt mit. Az élő beszéd így óriási hatással volt rájuk. Szórakozásból is eljártak a bíróságokra és politikai gyűlésekre, és lelkesen hallgatták a szónokokat, akik nem ritkán Fidel Castróét is lepipáló hosszúságú beszédekkel gyönyörködtették őket. A gazdagok pénz-, nő- és bűnügyeit kiteregető bírósági beszédek ezenkívül bulvárhírekkel is gazdagon ellátták a pletykákra mindig kiéhezett Várost.) A proconsul beszéde után többször is megpróbált Vercingetorixszal megütközni, de ezúttal sem sikerült, a gallok megerődített táboruk fedezékében maradtak.

Ott hagytuk abba az előző részt, hogy a török félhold igencsak fogyatkozott, a lófarkas zászló egyre délebbre húzódott, az országhatárig felszabadított területek sorakoztak. Nagyrészt üresen. Most ismét Minorkavidoré a terep, következik a második rész:

A népesség száma a felszabadító háború előtt

Az ország népessége a korábbi vélekedéssel ellentétben nemhogy nem csökkent, hanem nőtt a török kor végére. Az 1526 előtt 3,3 millió főre becsült népesség kb. 4-4,2 millió főre nőtt. A Mediterránrumban 1500-1700 között megkétszereződött a népesség. Ha így alakul hazánkban, akkor kb. 6,6 millió lakos élt volna 1700-ban. A török kor népesedési „eredménye” 2,4-2,6 millió fő mínusz a várható népesség növekedésből. Becslések szerint az Alföld 600.000, a szűken vett Dunántúl 7-800.000, míg Erdély kb. 700.000 fős népességgel érte meg a háború kezdetét.

Újra idegen tollakkal ékeskedik a blogunk, fogadjátok érdeklődéssel törzskommentelőnk, Fredddy kitűnő írását! Át is adom a betűt a szerzőnek:

Az elmúlt hónapokban sokat olvastam Caesarról és koráról, ezt a kis ismertetőt a galliai háború legnagyobb csatájáról azért ütöttem össze, hátha más is kedvet kap hozzá.

Mindjárt az elején említeném meg (időnként hivatkozom majd rájuk), hogy két igen híres ember is sokat foglalkozott ezzel a témával. Az egyik maga Caesar, Commentarii de Bello Gallico című könyve ma is a galliai események kutatásának egyik legfontosabb forrása. A másik III. Napóleon francia császár, aki igyekezett értelmes szabadidős elfoglaltságot találni magának, és hát mi is lenne császárhoz méltóbb hobbi, mint Julius Caesar.

Julius Caesar története című könyvében párhuzamot vont a római hadvezér és a maga, illetve bácsikája uralkodása között, de, ami ennél fontosabb, Franciaországban komoly ásatásokat végeztetett az egykori csaták helyszínén.

Vendégposzt rovatunkban régóta hűséges és szorgalmasan kommentelő olvasónk,

Minorkavidor

kért és kapott lehetőséget szerzőkénti bemutatkozásra, alább olvashatjátok élvezetes írását. Ráadásul Mohács évfordulójához közeledve a szomorú következményekre is emlékeztet az esszé. Íme hát az értekezés első része országunk etnikai változásairól. 

1526. augusztus 29-én a magyar főhadsereg döntő csatát veszít a Szulejmán szultán által vezetett török fősereggel szemben.

Odaveszett a sereg fele, a politikai elit zöme, élén a magyar királlyal, II. Lajossal.