A Surcouf maga volt az ellentmondások megtestesülése: egyrészt korának legnagyobb tengeralattjárója, a francia hadiipar egyik büszkesége, másrészt egy alapjában tévesnek bizonyult elvek alapján megépített hibagyűjtemény. Legénysége saját szövetségesei ellen is harcolt, és bár alig vett részt harci cselekményekben, mégis segített kiváltani egy világhatalom haragját.
Az első világháború után 1922-es Washingtoni Flottaszerződés szigorúan megszabta, hogy az aláíró államok a nagy felszíni egységek, a csatahajók, cirkálók közül hány darabot tarthatnak szolgálatban, és korlátozta azok vízkiszorítását, tüzérségük maximális kaliberét, és darabszámát. A szerződés keretszámait úgy szabták meg, hogy garantálja az Egyesült Államok és Anglia tengeri fölényét: a számukra engedélyezett flották együtt több nagy egységgel rendelkezhettek, mint az összes többi szerződő félé összesen. Nem csoda, hogy az aláíró államok jó része meg sem várta, hogy megszáradjon a tinta a papíron, azonnal keresni kezdte a lehetőségét annak, hogy többé-kevésbé vitatható módon kijátssza a szerződés számukra hátrányos pontjait.
Utolsó öt komment