Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Nyár van, punnyadás, meleg, ilyenkor minden tisztességes, szórakoztató célú sajtó- és nettermék a nyaralási szokásokkal, a napozás veszélyeivel, illetve hiányos öltözetű hölgyek fotóival van tele. Úgy gondoltam, kellene valami ilyen kis színes ide is, csak a témát volt nehéz megtalálni hozzá. Az izraeli katonalányok napozási szokásairól persze lehetne egy nagyon látványos cikket kerekíteni, de sajnos nincsenek személyes tapasztalataim. "Gondolkozz, gondolkozz" - mondta Micimackó is, én pedig végül rátaláltam a megfelelő témára, az egyedi repülőgép-festésekre. Persze csak komolyan, történeti- és motívumelemzéssel, ahogy illik.

Helyi adottságainknak köszönhetően történelmünk bővelkedik az ideiglenesen nálunk vendégszereplő külföldi hadvezérekben, Batu kántól Bem apón át Tolbuhin marsallig. Ennek tudható be, hogy azokról, akik tehetségüket se értünk, se ellenünk nem akarták kamatoztatni, méltatlanul keveset tudunk (lásd szegény Jominit). Ha politikai pályára adták előtte/alatta/utána a fejüket vagy királyok, hercegek, grófokként tengették életüket, akkor esetleg eljutott nevük a magyar történelemkönyvek lapjaira. Következzen most valaki, aki ki sem tette a lábát tőlünk távoli hazájából, soha nem töltött be semmilyen politikusi funkciót, a nevét mégis ismeri mindenki, aki látott már amerikai filmet a II. világháborúról: William T. Sherman.

Ahogyan azt olvasóink tapasztalhatták, az utóbbi hetekben meglehetősen elhanyagoltuk kedvenc különlegeseinket. Nem magyarázkodunk;  tudjuk, hogy egyszerűen nincs mentségünk; a büntetést emelt fővel fogadjuk. Jelen posztunkban megpróbálunk köszörülni egy kicsit a csorbán, méghozzá nem is akárkik segítségével: mai főszereplőink a legendás olasz katonai virtus legfőbb képviselői, a talján ejtőernyősök.



A posztot - teljes terjedelmében - ide kattintva olvashatod.

Az idióta mondóka (vagy zeneszám volt? tudja valaki a tuti választ?), mely szerint "a búr, a búr a búrkalappal" legalább egy évtizednyi időre mifelénk is közismertté tette az afrikai holland telepesek nevét. Sokáig nyugi volt ugyan a fekete kontinens legdélibb szegletében, de egyszer csak - főként a gyémántokról, majd az aranyról szóló hírek eredményeként - London szemében a búrok (vicces szakállú, furcsa, torokhangú nyelvet beszélő ultravallásos különcökből) egycsapásra vérivó szörnyetegekké váltak.

Mai posztunkban a búr-brit háborúkról emlékezünk meg nagyon röviden.
 

Az előző részben eljutottunk odáig, hogy Róma végre kimerészkedett a tengerre, és ahhoz képest, hogy évezredes lemaradása volt ezen a színtéren, magabiztosan vette az első akadályt. A punok legyőzését beírták az évkönyvekbe, aztán minden maradt a régiben. Róma jelentősebb állandó haditengerészet nélkül vészelte át a következő két évszázadot is. Így ha “helyzet” volt, már pedig ez előfordult, kénytelen volt ad hoc módon építeni, vagy az egyre gyarapodó számú szövetségestől beszerezni az adott célra szükséges számú hadihajót.  

"Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?"

                                    (Mózes negyedik könyve, 20, 5)

Az emberiség – tagjainak közismert egyéni, továbbá állítólagos kollektív bölcsességére támaszkodva – mindenért és minden miatt háborúzott már az elmúlt évezredekben, a termőföld és az altalaj ásványkincsei feletti rendelkezés jogától a melegvizű kikötőkhöz való hozzáférésen keresztül egészen bizonyos labdarúgó-mérkőzések eredménye miatt, a különösen visszataszító ideológiákról és a kevésbé visszataszító, de annál merészebb dekoltázsú nőkről nem is beszélve.

Nem szoktunk napi aktualitásokkal olvasóink idegeire menni, de az alábbi történet (melynek főszereplője a haderőreformmal érintett francia hadsereg egyik különleges alakulata) talán nem tanulság nélküli. Igyekszünk nagyon röviden összefoglalni a történteket, már csak azért is, mert az egyik francia elitcsapat, a tengerészgyalogság 3. ejtőernyős ezrede a főszereplő (akikről külön még nem írtunk sorozatunkban, csak általánosságban említettük őket itt).

Olvassátok és okuljatok.

Katonaszentekről szóló sorozatunk újabb állomásához érkeztünk. Mai hősünk (a már megénekelt Györgytől és Flóriántól eltérően) virtigli hazai játékos, noha – és nem tudom megállni, hogy ne az egykor jómellű ex-tornászlány, kvázi sportújságíró halhatatlanná vált szavait idézzem – ő sem a szülőföldjén látta meg a napvilágot.

A lovagkirályt (mintegy másodállásban) 15 éven keresztül a sajnálatos módon mára múlt idővé lényegült magyar Határőrség védőszentjeként is foglalkoztatták; a mai nap (a drogprevención kívül) az ő ünnepe. Vizsgáljuk meg tehát, milyen pályafutást tud felmutatni Szent László, akit a katolikus anyaszentegyházzal pofátlanul szembefordulók simán csak I. Lászlóként aposztrofálnak.

Látogatásom a latruni páncélos múzeumban nem pont úgy alakult, ahogyan azt terveztem. A fene se gondolta volna, hogy Izraelben (ahol május közepén a nap hat óra után nyugszik és még fél nyolckor is világos van)egy múzeum – ráadásul egy olyan, melynek jelentős kiállítási hányada szabadtéri – már fél ötkor bezár. Előre meg nem tájékozódtam, ez az én hibám.

Szóval fél öt után pár perccel érkeztünk meg a múzeumhoz (amely máskülönben úgy másfél kilométerre van Mini Izraeltől), ahol rosszat sejtve konstatáltam, hogy a csukott rácsos kapunál egy fegyveres katona álldogál. Mivel ráadásul a parkolóban is kevés kocsit láttam, szorongva léptem oda a legényhez, aki a fejét rázogatta és előbb héberül, majd – látva értetlenkedésem – angolul elmondta, hogy mára bezárt a bazár, jöjjek másnap.

A Holt tengerre néző, egyetlen gigantikus, 200-300 méter magas, 550 méter hosszú és 300 méter széles sziklára épült Maszada erődje a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne. Olyan ez nekik, mintha nekünk valaki összegyúrta volna Szigetvárt Buda elestével, rátette volna Világost, belekevert volna egy csipetnyi Mohácsot és mindezt leöntötte volna egy jókora adag Don-kanyarral. Innen is kérek minden potenciális kommentezőt, hogy a történetben lehetőleg a korszaktól, nemzetiségtől és vallástól független katonai és patrióta erények megnyilvánulását lássa, s aktuálpolitikai meggyőződésének ne itt adjon hangot. Köszönöm.

>Minden katonai egység, minden hadsereg története szervesen összefonódik az anyaországgal, illetve a nemzettel, melyből táplálkozik, s különösen igaz ez a zsidó állam 170 ezer főnyi fegyveres erejére (melynek ejtőernyőseiről úgy fél évvel ezelőtt már született poszt). Az Izraeli Védelmi Erők (Tzva Hahagana L'Yisrael, elterjedt angolos rövidítéssel: a Tzahal avagy magyarosan és fonetikusan: Cáhál) számos fiction és non-fiction könyv, tudományos és szórakoztató tanulmány, játék- és dokumentumfilm, továbbá különböző helyszíneken és alkalmakkor elrebegett hálaima vagy elsikoltott átok alanyául szolgált az elmúlt hatvan évben, s azt kell mondanunk: mindet megérdemelte.


Szokásunkhoz híven most sem akarunk túl nagyot markolni a témába, ezért ebben a posztban (s az ezt követőkben, valamikor a jövőben) csak apróbb, fragmentált és szubjektív meglátásokat, valamint saját készítésű fotókat tárunk olvasóink elé, abból az apropóból, hogy tiboru aa. rövid utazást tett Izraelben. A nem katonai témákról a testvérblogban olvashatnak az érdeklődők.

Mindig is tudtuk, hogy ha az olimpián szerepelne olyan sportág, hogy testületi optimizmus, a bűnügyi rendőrök minimum elődöntősök lennének: mint akik nem tanultak az első részben felvázolt kudarcokból, 1946-ban (amikor Európa közbiztonsága az első világháború utáni tragikus állapotot tükrözi) Brüsszelben 17 állam képviselői gyűlnek össze és újraalapítják az ICPC-t, s az új főhadiszállást Bécs helyett Párizsba álmodják.
 

Mivel pillanatnyi elmezavaromban a hétvégén bekapcsoltam a tévét, egészen véletlenül ismét egy olyan filmrészlet akaratlan szemtanúja voltam, amelyben a szemmel láthatóan 95D-s kosarú melltartót viselő Interpol-ügynök fegyvert ránt és mintegy 15 másodperc alatt harcképtelenné tesz egy teljes multinacionális szervezett bűnözői hálózatot, hatástalanítja a Föld elpusztítására alkalmas időzített atombombákat, és egy mozdulattal visszaadja egyfelől az elrabolt műkincseket a múzeumnak, másfelől az emberek hitét az igazságban.

Mivel ez még Winstonnak is sok lenne, úgy döntöttem, több részletben megpróbálom fellebbenteni a nemlétező fátylat az Interpolról, hátha egyszer ti is összefuttok a 4-6 villamoson egy IP-igazolványt felmutató, megnyerő arcú úriemberrel, aki nemzetközi bűnüldözési célra sürgős anyagi hozzájárulásotokat kéri (volt már ilyen, ne tessék kacagni; a nyugdíjas néni a Blahán adott kölcsön az Interpolnak 500 forintot!).